Röhej, hogy már megint én szervezkedek.

Adott V., akivel inkább haveri, mint baráti viszonyban vagyunk. Férjhez megy. Legjobb barátnői kitalálták, hogy legyen leánybúcsúja. Ezen túl kitalálták még, hogy ki legyen ott. de ennél többet már nem. Mennek a köremilek, senki sem talál ki semmit, én meg rosszul érzem magam, hogy szegény V a legjobb barátnői töketlensége miatt kínosan fogja magát érezni, mert semmi sincs megszervezve. (Ja, mert V tud a buliról ám!). Ekkor ötletelek, mások fikáznak és a húsz emberből még egynek volt eredeti ötlete, aki nemcsak fikázott. Ezen kívül a húsz embereből csak egy ajánlotta fel, hogy tesz is valamit a dologért, hogy megcsinál egy részfeladatot. Ezek egyike sem az a lány, akit V a legjobb barátnői közé sorol.

És már megint írtam egy szervezkedős emilt, mert nem akarok égős lánybúcsún részt venni. És milyen már az, hogy V-nek olyan barátai vannak, akik csak a szájukat jártatják, vagy még inkább azt se.

Igazából sajnálom V-t: amikor majd otthon lesz a gyerekével, nem megy bulizni és nem lesznek közös moziélmények, akkor majd a mostani legjobb barátnői mennyire törődnek vele?

Ugye-ugye. Mégsem csak én vagyok a kretén.

Generációs betegség. De persze csak azoké, akik megengedhették maguknak, hogy sokáig tanuljanak. Szóval azoké, akiknek van/volt választásuk.



“A már korábban felfedezett midlife crisis lényege, hogy az életútjuk második felében járó emberekben kételyek születnek eddig elért eredményeikkel kapcsolatban. A kapuzárási pánik után ma már a kapunyitási pánik is fenyeget: sokan már karrierjük kezdetén pánikba esnek minden döntés előtt, és állandóan szoronganak amiatt, hogy nem érik el a kitűzött célt, vagy nem a megfelelő célt tűzik ki maguk elé.

…

A 25-35 évesek új tömegbetegsége a hosszúra nyúló tanulmányokkal, a túl nagy elvárásokkal és – érdekes módon – a lehetőségek kitágulásával függ össze.”



A többi innen.

Ha én kiteszem a lábam, akkor ugyebár minden a feje tetejére áll….

Minden nap újságvadászattal telt. Igen ám, csak a Dráva-menti ötszáz lelkes kihaló falvakban csak Blikket lehet kapni a napilapok közül. Szóval májer volt az, akinek sikerült valami normálisabb lapot beszereznie. Tiszta híréhségben szenvedtem.



Amúgy túléltem az evezést, a nem-fürdést és a sátrazást, a bögjöket és a négymillió szúnyogot is. Végigettük a magyaros konyha összes termékét és elfogyasztottunk húsz kiló győri kekszet és hét rúd kolbászt per kopf.



És a pasim végre megtapasztalhatta, hogy nem én vagyok a világ nyafija. Távolról sem.

Újabb vizes kaland. Holnap megyek a Drávára.

Remélem nem esek bele, nem lesz sötét, nem szállnak meg sem a szúnyogok, sem a méhek és egyéb ízeltlábúak (és ízetlenek egyaránt) és nem főznek meg este a bográcsban sem.

Tessék egy kis urbánus para.



Tegnap még a Balcsin voltam, a füredi hajógyári kikötőben, ami félig-meddig kemping már.

Manapság az emberek úgy kempingeznek, hogy lemásolják lakásukat. Az egyik kempingező konkrétan a virágágyását is magával hozta. Muskátlikat.

Ambvivalens dolog az emiles kitárulkozás.

Egyrészről tök jó, hogy eddig alig ismert emberekről lehet dolgokat megtudni, másrészt a kapcsolat virtuális elmélyülése nem jelenti automatikusan azt, hogy ez a valóságban is működik. Mintha két világ lenne, amiben nem nagyon van átjárás…vagy csak még nem tudom, hogy kell.

Olyan ez mint a tábori barátság: könnyen jött, könnyen megy.

De ez nem mindig jó.

Egyre csak kerekedek. Jön a nemcigizős hízós hullám. És nem bírok ellenállni a fagyinak.

Most egyek folyton paradicsomot?

Anyukám megint talált egy cikket, amiben azt olvasta, hogy maximum 5 év a túlélés.

Beresszel tegnap a gyereknevelésről beszélgettünk.

Közeledünk a 30hoz…..

Kezdek kiakadni erre béna kormányra. Egyszerűen nem hiszem el, hogy emberek ennyire önzőek, szűklátókörűek és legfőképp bénák lennének – nemcsak a maszop, de a szadesz is paralízisben szenved. Pedig 2002. májusában de nagy parti volt nálunk! Leégetnek engem, mint választót.

Asszem a Millenáris-park körüli huzavona volt az uccsó csepp. Nem mintha oszlopos Viktor-fan lennék, de a Millenáris-park jó hely: vannak jó programok, lehet sétálni, kifeküdni, sörözni és a gyereket szórakoztatni és még ráadásul jó helyen is van.

A Nari cikkéből kiderült, hogy eleve nem is tervezték az egészet hosszú távra (de persze azért beleraktak pár milliárdot, asszem 8 körül) – MIÉRT IS NEM?? (Ez még a Viktorék sara.) De most, hogy kellene kezdeni valamit a félig rohadó épületekkel és ingatlanhasznosítani is kéne, egyre agyamentebb ötletek születnek. A csúnya Földművelésügyi minisztérium mellé betuszkolni egy Mamut 3-at elég hátborzongató, de még hagyján, hiszen az a befektető pénze. De mi a tosznak a Jövő Háza?

Internet, információs társadalom témákban elég elkötelezett vagyok, de magyarázza már meg nekem valaki, minek egy olyan országba egy úgynevezett szupertechnológiai állandó kiállítás, ahol

1. az internetpenetráció 20 százalék körül van

2. a nem netezők majdnem fele azért nem netezik, mert nem érdekli. (Ettől majd fogja?!)

3. a lakosság nagyon kis része engedhet meg magának csúcstechnológiai – vagy ahhoz közeli – kacatokat.

Jójó, népművelés is lehet a célja, de 3 milliárd forintot a mi pénzünkből egy csöppet sokallok egy ilyen projektre, amikor

1. kicsit fontosabb informatikai fejlesztésekkel is lehetne foglalkozni, mint például a rendes piaci verseny körülményeinek megteremtése az internet-szolgáltatók piacán, és ez hosszabb távon nagyobb hatású népművelésre teremtene lehetőséget

2. az iskolai oktatásban eddig mostohagyerek volt (de most sem sokkal jobb) a számtech, vagy az internet. (A hugom, aki francia kéttannyelvűbe jár, nem is tanul számtechet – nem is hiányzik neki – mert a számtech a kéttannyelvűekben nem kötelező ha jól tudom. Aztán majd fog szenvedni azzal, hogy mi az a sok kis gomb az excel-ben és a wördben…)

Persze lehet, hogy szűklátókörűen szemlélem a dolgot, de nekem egy Jövő Házával kapcsolatban technikai kütyük jutnak az eszembe annak ellenére, hogy a Kertész Lászó az origo-nak azt mondta, hogy “a kiállítási tematikák között szerepel a genetika, az otthon, a munka, a város, a Föld, az űrkutatás, az info-kommunikáció, a virtuális valóság, az utópiák, az emberi kreativitás és az egyéniség is”. A kettő – kütyük és témák – persze nem zárja ki egymást, sőt.

De mindegy is, tekintve hogy felmerült az IHM megszüntetésének gondolata a mi kis Péterünkben, aki előbb az NKÖM-nek, majd az az IHM-nek passzolta a Millenáris Parkot.

MI VAN ITT MÁR MEGINT?

A budai uszodák tesztelésének negyedik állomása a Lukács volt.

Még két percet sem töltöttem a medencében, máris összevesztem egy cúnya, öjeg bácsival. Pedig igazán nem vagyok veszekedős.

Csak sérelmezte, hogy háton úszom. Mondtam, hogy hátul sajnos nincs szemem, neki viszont van elöl.

Hozzá kell tenni, hogy a sok ember a Lukácsban – átlagéletkor 55 év – összevissza úszik, mindenki mindenhol, keresztbe-kasul. De csak mellen, így tudják kerülgetni egymást.

És fulladjon meg az, aki nem mellen úszik.



Miután kellően szembehelyezkedtem a – húsz éve változatlanul záptojás szagú – Lukács uszoda bebetonozott szokásaival, átmentünk az élményfürdőbe. Na, az jó volt. Ott nem csináltam botrányt.

Nekem valahogy mindig a domináns pasik tetszenek egy ideje. De nem a kicsit dominánsak, hanem az eléggé azok. Mondhatnánk inkább: határozott.

Ugyanakkor egy szint felett meg zavar a dominancia.

Harc van.

Másképp megfogalmazva: a kényelem és aktivitás ellentétbe kerül mindig.

Meghalt a “nagy” fotográfus nemzedék utolsó tagja, Cartier-Bresson. Ezeknek a képeiken – ld. Brassai, Capa, Kertész, Doisneau – még valahogy számított a struktúra, meg persze a pillanat. Persze az összemontírozott, befestett, meg “concept” képek is szólnak valamiről, csak az engem nem érdekel annyira.



Madrid, 1933



Franciaország, 1938

Reggel háromnegyed nyolc óta ötpercenként csöng a mobilom, valami kínai számról hív valaki…vagy valami. De nem beszél bele senki és semmi, csak bippelést hallok. Még üzenetet is hagyott. Pedig nagyon örülnék, ha valaki fejhangon beleszólna, hogy “nyihao, lianga pidzso. cségá mifa’”.

Dani felvetette tegnap, hogy menjünk Kínába, ha már a Malév 150 ezer froncsiért árulja a jegyeket a közvetlen járatra.

Ej, be szívesen mennék.

Olyan volt, mint egy dezodor-reklám.

NYomakodtunk a villamospótlón. Én a lépcsők felett csüngtem, ő a legalsó lépcsőn állt fél lábujjhegyen. Előzőleg tüzet adtam neki és arról beszéltünk, hogy miért van tüzem, ha nem dohányzom. (Miért is?!) Ahogy forgatta a fejét a buszon, hogy az orra ne a holland turista sajtzsagú zsákjába nyomódjon, éreztem hogy a feje a hónom alatt van. (Izzasztó helyzetek…) Később beljebb verekedtük magunkat, én leültem, ő állt és 10 centi közel hajolt hozzám.

A moszkván elkísért a másik villamosmegállóig, majd fel akart csípni.

Kicsit hasonlított Robbie Williams-re.

***

A hugom kiskifli volt Márkházán.

Huurrraaaayyyyyy!!!