Teljesen véletlenül megtaláltam azokat az emileket, amiket még a régi gépről írtunk a Somával, ‘98-tól kezdődően. Egészen felkavaró volt beléjük olvasni: mintha egy másik élet lett volna, egy másik Judittal. Rengeteg dologra – amiről írtunk – nem is emlékeztem, de most, hogy olvastam őket, újra emlékszem. Olyan furcsa: az 1997-2000 közötti évekről valahogy töredékesek az emlékeim, mintha egy jó részét eldugta volna az agyam magam elől. Eleinte nyilván azért, hogy ne fájjon, meg új élet, meg minden. De most már ottfelejtődtek, rájuk lettek pakolva az újabb régi emlékek.

Szóval olvasgattam a leveleket és megint csak arra a következtetésre jutottam, hogy akkor ért véget teljesen és visszavonhatatlanul a gyerekkorom.

Na, nyakamon a szilveszter, én meg ilyen borongós-merengős hangulatban vagyok. DE a rádió kicsit kibillent ebből…Follow me, follow me…énekli vmi pasi.

Így az év vége fele összejöttek az érdekes cikkek – vagy csak nekem van több időm olvasni..Szóval Geszti Péter fejtette ki véleményét a Népszabi hasábjain, és ezúttal nem volt olyan pökhendi. Kis ország, kis emberek, akik akár lehetnének nagyok is, ha nem lennének kis-szemléletűek – tömören ez a lényege a cikknek.

“Sok a tehetséges ember, mégsem tudnak nemzetközi szintű eredményeket produkálni. Mert a gondolkodási és kooperációs struktúráink, vagy ha úgy tetszik, a fegyelmezettségünk és szervezettségünk messze alatta van annak, mint amit nyugat-európai versenytársaink produkálnak. Godzilla óta tudjuk, hogy a méret a lényeg. Ezt a piac méretére értem.”

..

..

“Hosszú távon – egy-két kivétellel – szinte senki nem tervez Magyarországon, van, aki nem tud, s van, aki nem is akar. Ez vonatkozik a kultúránkra, a befektetéseinkre, a szokásainkra, az emberi kapcsolatainkra, mindenre. Kisszerű, és sérelmei miatt zárt a gondolkodásunk. Ez eleve akadályozza a nagy gondolatok megszületését és a könnyed játék iránti vágyat. Ez nemcsak reklámipari sajátosság.”

Hát sajnos egyet kell vele értenem, de éppen ez ad paradox módon löketet ahhoz, hogy elhiggyem: csak akarni kell és hinni, és akár még bármi is sikerülhet. (Ezt most tanultam, karácsonykor. Tudom, nagyon közhelyes, meg olyan hülye amerikaias, de mégis van benne valami..)

Újabb érdekes cikk van az Origon a házassági elvárásokról, illetve a túlzott elvárások, különféle hiedelmek, házassági mítoszoknak a házasság-romboló hatásáról. Alapvetően igazat adok Szendi Gábor pszichológusnak abban, hogy az emberek különféle ködös, kimondott – ki nem mondott, tudatos-tudattalan elvárásokkal ugranak bele kapcsolatokba, házasságba, aztán egyszercsak ráébrednek arra, hogy nem úgy van az. Ugyanakkor két ponton nagyon is vitatkoznék vele.

1. Ezt írja: “Mindezek ellenére, a házasságnak nincs alternatívája. Sokak megriadnak szüleik példáján, és élettársi kapcsolatot választanak inkább, ami sajnos az elkötelezettlenség biztos jele. Az embergyereket pedig úgy tervezte a természet, hogy akkor lesz egészséges, ha harmonikus családban nő fel, s a megelégedett házasság sok vizsgálat szerint védőfaktor mindenféle testi és lelki betegséggel szemben.”

Szerintem nagy hülyeség azt állítani, hogy az élettársi kapcsolat kevésbé stabil, tartós, mint a házasság csak azért, mert nincs róla papír. Úgy gondolom, hogy az, hogy emberek papír nélkül együtt maradnak pont arra utal, hogy erős a kötelék, és nem csak – a nem létező – papír tartja össze. Mindemellett az, hogy valakik harmonikusan tudnak-e együtt élni, nem attól függ, hogy jártak-e az anyakönyvezetőnél, vagy sem, hanem a két embertől, hiedelmektől stb.

2. A másik: “A reális házasság olyan, mint egy jól megépített tengerjáró hajó. Nem luxusjacht, de nem is törékeny halászbárka. Tépázhatja vihar, derékba törhet az árboca, megfenekelhet zátonyon, de mindig kijavítják, befoltozzák, és megy tovább kijelölt útvonalán. A reális házasság arra épül, hogy a felek reális szükségleteiket várják kielégülni a házasság által.”

Azt most hagyjuk, hogy ez a hajós dolog mennyire közhelyes. Az igazi probléma azzal van, hogy úgy ír a “realitásról” a “reáils szükségletekről”, mintha az valami kőbe vésett, megfellebezhetetlen dolog lenne, ami mindenkinek ugyanaz. (Vagy legalábbis nem tesz utalást ennek ellenkezőjére.) A realitás mindenkinek más, az, hogy ki mit tart reális elvárásnak, az elég képlékeny dolog. Lehet beszélni arról az elvárásról, hogy legyen meg a fedő a fejnek, ruha a testnek, étel a gyereknek, de ez alapvetően létfenntartás – mondjuk nevezhető minimál-programnak, a minimális reális elvárásoknak. Ezen felül számomra például lehet az reális elvárás a párom felé, hogy két pohár sörnél egyszerre ne igyon többet, mert az hosszú távon egészségtelen, vagy várja meg azt, amíg én is befejezem az étkezést és ne ugráljon fel az asztal mellől. Más emberben, párokban lehet, hogy ezek fel sem merülnek – mondjuk azért, mert ők olyan családban nevelkedett, ahol felugráltak az ebédlőasztaltól és nekik az a világ rendje, a normalitás.

Na, mindegy, ezt hosszasan lehet ragozni. Az viszont biztos, hogy a pároknak sokat kellene arról beszélgetniük, hogy mi is van az ő fejükben a kapcsolatról, elvárásokról, szerepekről, hogyan élnek meg bizonyos dolgokat.

Karácsony van? – kérdezte 25-én nagymamám, Pötyi – szül. Keleti Rózsa -, az ágyból kikászálódva.

Pötyi nyolcvanhárom éves. Pötyinek ritkulnak a csontja. Pötyinek nemrég combnyaktörése volt. Pötyi még annyira sem tud már járni, mint egy fél éve. Pötyi rákos is volt, de az elmúlt. Pötyi cukorbeteg, súlyosan agyérelmeszesedéses és süket. És depressziós. Egész nap alszik. Kizárta magát a világból. Vegetálni akar. De lehet, hogy azt sem. Csak vár. És nem tudok, tudunk segíteni.

Ijesztő tud lenni az öregség.

A háromnapos családi fieszta amúgy jó volt, de Pötyi állapota borzasztóan felkavart.

***

“A legnagyobb baj, ha a nők mindenkinek meg akarnak felelni és belekényszerülnek egy általuk nem kívánt szerepbe” – mondta Dobrev Klára (Mrs. Gyurcsány) a Velvet azon újságírójának, akit egy hónappal korábban a férje megtáncoltatott.

Céges parti volt tegnap. Baromi szórakoztató volt, a közvetlen főnököm pár pohár bor után több órás sóműsort nyomott le.

Az első téma a kaki, a pisi és a szex fiziológiai kapcsolata volt, ami onnan indult, hogy mi – a cégbeli két lány – nehezményeztük, hogy szarás után nem takarítja ki a vécét, és még dohányzik is közben.

A következő téma – közepesen kapatos állapotban, kicsit sem fellengzősen – az igazi barátság volt, van-e a cégbeli fiúknak barátja, mit meg nem tennének érte. Kiderült, hogy a barátság definíciója az, hogy akinek odaadnád a fél veséd, ha a barátod életét ez legalább 2-3 évvel meghosszabbítaná, illetve extrém esetekben, amikor a barátod élete esetleg biszexuális irányt vet, és életmentésről van szó, akkor a feneked is odaadnád.

Legvégül pedig a közvetelen főnököm orrpuszikat követelt előbb a fiúktól, később már a lányoktól is, de én nem voltam hajlandó hozzáérni sem.

Az egész este alatt pedig volt három tiszta perce, amikor is közölte, hogy a mat-stat az nemcsak számolgatás, hanem egy szemlélet is (ebben egyetértünk) és hogy ez bennem nincs meg, nem áll rá az agyam, és csak erőszakot teszek magamon, ha ebben a témában akarok nyomulni. Ebben is egyetértük – mondtam. Ugyanakkor azt gondolom – és ezt már nem fejtettem ki neki – hogy valamennyire azért elsajátítható azoknak is, akiknek alapvetően másra jár az agya, csak sosem lesz belőlük kiválóság ezen a téren, neves közvéleménykutató. Ez okés, hiszen én nem is akarok közvéleménykutató lenni, engem érdeklő témát szeretnék kutatni, melynek egyik eszköze a mat-stat.

A karácsony a szeretet, a békesség a stb stb ünnepe. Tessék, az Origo megmondja a tutit.

“Mindannyian kikerülhetetlen sorsként rójuk a hideg utcákat, reménytelen méhecskékként gyűjtögetjük az ajándékokat, számolgatjuk pénzecskénket, hitelekbe bonyolódva erőnkön felül túlköltekezünk, s rettegve gondolunk arra, vajon elég “nagy-e” az ajándékunk, amit vettünk, nem felejtettünk-e ki valakit, nem sülünk-e fel. Különös módon fordult visszájára az egykor oly kedves ajándékozás, mára erőpróba, kockára tett önértékelés és titkolt szégyenérzet tapad hozzá. A tét óriási. Szeretünk és szeretnénk, ha szeretnének; kétségbeesetten akarjuk szeretetünket nagy-nagy dobozok és drága ajándékok formájában bizonyítani és átadni, mert titkon nem hiszünk abban, hogy önmagunkban szerethetőek vagyunk.

Egy hajszolt, szorongó, beteg világ tesz erőszakot önmagán, lovalja bele önmagát minden év végén egy utolsó, nagy, mindent elsöprő erőpróbába, melyben bizonyítani szeretné, hogy boldog, hogy elégedett, hogy mindenki szeret mindenkit, hogy élni szép. Giccs, csillogás, szentimentalizmus. És a nagy igyekezetbe szépen csendben belerokkanunk.”

..

..

“A karácsony felerősíti a magányt, a szeretetlenség érzését. Az ember csak bámulja a tévében a sok nevető, boldog embert és szembesül azzal, hogy rá nem nevet senki, rá nincs szüksége igazán senkinek….Sokaknak a karácsony az egyik legfrusztrálóbb élmény, mert az év bármely napjánál intenzívebben élhetik át életük ürességét és sikertelenségét. A forszírozott boldogság, az erőlködő, hivalkodó pazarlás, az elvárt hamis érzelmek, a rózsaszínre festett világ az, ami kihozza sodrából azt, aki amúgy is problémákkal küzd.”

Asszem ehhez nincs is hozzátennivalóm. Inkább várom a kilencvenes évek óta hazánkban nagy múlttal rendelkező Valentine’s Day szivecskeforgatagát.

Visszatért a bolond hajléktalan a Jászaira. Csak most már szomorúbolond. El akarják venni a kisfiukat, mert sátorban laknak. Egy nő adott neki pénzt és nem kért újságot. Eközben reggelente Szabó István fogadóórát tart az Európa cukiban. Meg lehet őt könnyen találni: mindig az ablakban ül fekete nadrágban és fekete garbóban, és olyan kedves értelmiségi feje van. Általában fiatal csajokkal beszélget. Lehet, hogy szereplőválogatás van?

Ja, és…benne leszek a tv-ben. Megyek okoskodni a blogokról az m2-be.

Újabb mozi zárt be, csak ez most nagyon érint. (Lehet, hogy már korábban bezárt, de én csak most vettem észre.) A Hunnaiáról van szó: tegnap amikor a villamosból, úgy hat óra fele láttam, akkor sötét volt és az ablakai tele voltak graffitizva.

Ez különösen szomorú nekem, mert a Hunnai volt az utolsó gimis évem színhelye: több időt töltöttem a füstös kávézójában, mint a suliban. (Vagy legalábbis ugyanannyit.) Isteni volt ott a kakaó és a kapuccsinó, a füstöt pedig mindig vágni lehetett. Általában már kettőtől ott ücsörögtünk, néha már déltől is. Érettségi után még párszor visszajártam, de már nem volt az igazi, nem éreztem olyan otthonosan magam, nem volt az életem része. Átpártoltam a Mignon presszóhoz, ami azóta szintén bezárt.

Ki mondta hogy nincs csoki télapó?!

Világjáró Áki nemoskára hazajön. Őszintén szólva hihetetlenül irigykedek rá. Meg sajnálom is: most, hogy annyi élménnyel tele van, egy évig szabad volt és szandálban járt, mit fog kezdeni magával a szürke, hideg Budapesten?!

Szegény Ákinak ezt kellett elviselnie:



Meg ezt



No és ezt is

“Stilizálom a tényeket”. Egy MNB-s ismerős ezt állította magáról, amikor megkérdezték tőle, hogy mit dolgozik.

Nekem nagyon tetszik ez a lényegretörő egyszerűség.

Amúgy tegnap Rogán Antallal mulattam (vagy ő mulatott velem). Pontosabban egy légtérben voltunk és odaadtam neki a szendvicsét. Elismerem, ez nem olyan, mint amikor valakit megtáncoltat a miniszterelnök, dehát mégis…Amúgy mindez egy Dévényi Ádám koncerten történt.

Archiváltam az új termékcsoportom első darabjait. Egészen oda meg vissza vagyok a lelkesedéstől.

Ma két örömhír ért.

1. Megjelent a Médiakutatóban a tanulmányom. Ez már önmagában nagyon jó.

2. Rozettás Szilvi megkérdezte, hogy lenne-e kedvem gyögyös tanfolyamot tartani. Hát ettől is nagyon boldog vagyok.

Néha szemöldökcsipesszel, egyenként húznám ki a főnököm orrából a szőröket. Főleg, amikor azt hiszi, hogy mindenki skálázás-tükrözés-forgatás szakértőként jön a világra.

A Télapóval együtt szavaztam. Mások is állítják, hogy együtt szavaztak a Télapóval, de nem hiszek nekik. Mert akkor a Télapó vagy többször szavazott, vagy több Télapó van.
***
Kicsit megint elbizonytalanodtam: akarok-e én tudománykodni? Nem tiszta ülyeség ez az infóstsd-kutató? Nincs-e teljes mértékben igaza Beresz kartársnőnek abban, hogy ez az infóstsd-kutatás Magyarhonban nagyon gagyi, és rendes kutató nem csinál ilyet? Én azt szoktam erre mondani, hogy igen, jelenleg nagyrészt gagyi, de egyrészt le kell tisztulnia, másrészt meg én nem gagyit szeretnék. A baj az, hogy többnyire azok diktálják a “piaci” feltételeket, akik a gagyi-gyártásban vannak benne. Szóval akarhatok én jót, csak nem tudom megcsinálni. Meg az is kérdés, hogy ezek igazi kérdések-e. Szóval, mint mondtam, elbizonytalanodtam; abban is, hogy akarok-e folyton gúvadni a képernyőre és markolászni az egeret. (Egy ismerős, akivel kb félévente futok össze megkérdezte, hogy mit csinálok. Mondtam, piackutatok. “Áá, szóval markolod az egeret egész nap.” Akartam mondani neki, hogy ez azért leegyszerűsítése a dolgoknak, meg azért tök érdekes dolgok is vannak néha, és hogy azért teszem ezt, mert módszertanilag akarom képezni magam, de nem mondtam semmit. Mert végül is igaza van. Egész nap ülök egy szobában, a radiátor mellett, és nyomkodom a gombokat. És nem utolsó sorban még mindig kérdéses számomra az, hogy agyilag képes vagyok-e ezt a nyomorult statisztikai elemzést elsajátítani. Ami nem csak statisztika, hanem szemlélet is.
Emlékszem, hogy hasonlóképp voltam az újságírással is: valahogy nem csapódott le az agyamban az, hogy hogyan is kellene a lényegre koncentrálni, illetve egész más dolgokat láttam lényegnek, és valahogy nagyon mechanikusan csináltam a dolgokat. Aztán – persze küszködések árán – egyszer csak ment; mondjuk jó emberek is kellettek hozzá. Én most egy négyesre értékelném a saját újságírói készségeimet, ha azt vesszük, hogy Soma az ötös – márpedig azt vesszük.
Hasonlóképp vagyok ezzel a stat elemzéssel, szociológuskodással is. Csak most épp nem látok olyat a környezetemben, aki foglalkozna is velem.
Na, mindegy, mindig van valahogy. A végén majd kézműves tanfolyamokat fogok tartani és kultúrházat vezetek.

Malac a Száz év magányból (Brazíliából importálva):

Ugye milyen szomorú robot? Az idő urai c. filmet juttatja az eszembe. A társadalom peremén, a Hold kráterei közt. MIndjárt felfázik.

Gefilte fish-t vacsoráztam, majonézzel. Imádom. Persze nem a kelet-európai típusut, hanem az amerikait, ami édeskés hal-fasírthoz hasonlít. Nyami. 11 éve ettem utoljára ilyen gefilte fish-t, és úgy érzem, most már épp ideje volt.

***

Annyi minden van, amit szívesen csinálnék, a független autószerelő szervizek motorolaj-felhasználásának ellenőrzésén kívül. Csak nem merek belevágni a szabadúszásba, mert bizonytalan és mert önkizsákmányolás, ami garantáltan gyomorgörcsökhöz vezet.