Abszolúte tudományos érdeklődésnél fogva jelentkeztem az Amőba játékba. Mindez legalább egy hónapja történt, azóta viszont semmennyit sem amőbáztam, ám két levelet is kaptam arról, hogy legyek türelemmel nemsokára besorolnak majd egy csapatba, meg hogy nemsokára majd jelentkezik a csoportvezetőm. Kezdem úgy érezni, hogy a játék célja az, hogy hogyan modelláljuk a lehető legjobban az állami (kevéssé hatékony) ügyintézési menetet.

****
Az érettségi találkáknak megvan a maga dinamikája.
10 éves – első házasságok, gyerek
15 éves – második gyerekek, többség házas, első válások
20 éves – válások, új pasik/csajok
25 éves – a gyerek érettségizik

Elsőre a gyerekes azstalvégre ültem, majd az ötödik fénykép-album után már meglehetősen frusztráltan érzetem magam így átültem a másik asztalvégre, ahol a karrier volt a téma. Klasszikus lányosztályos téma: család vagy karrier.

Mit dolgozol? Miért hagytad ott? Hol laksz? Kivel? Mikor lesz az esküvő? Emlékszel-e…?
Az este folyamán egyetlen (számomra) igazi kérdés hangzott el, az is olyantól, akitől sosem vártam volna, így hangzott: “És sikerült már jól kisírni magad?”.

Audiofíl élményem volt; kettő is. (Ugye-ugye, másnak jó, ha egy van :)

Tegnap elmentünk az Ibrahim Ferrer koncertre a Nagy Nemzeti Kultúrházba, és hát zseniális volt a nyolcvansok éves, vaksi bácsika – de ezt eddig is tudtuk. Amit viszont nem, az az, hogy hasonlóképp zseniális zongoristája van, nevezett Roberto Fonseca. Hihetetlen jól nyomja a karibi bolero-jazz-t, ha van egyáltalán ilyen műfaj.

Emellett kiderült, hogy Ibrahim Ferrernek nemcsak a hangja, de a humora is a helyén van. Az est egy pontján úgy gondolta, hogy ő most elmesél egy nagyon tanulságos történetet. Így is tett: vagy öt percen keresztül beszélt spanyolul, sűrűn emlegetve az “ungaro” szót, amiből a közönség értette, hogy most valamilyen fontos, magyar vonatkozású történet kerekedik. A mesének vége lett, a közönség lelkesen tapsolt. A jelenlévő ötezerből ötven ha érthette.

És Ibrahim látta, hogy ez jó, így nemsokára újabb mesébe kezdett. Ebben már egyáltalán nem voltak olyan nemzetközi szavak, mint pl az “ungaro”. Mindegy, ezt is megtapsoltuk lelkesen. Fogadok, amikor Ibrahim legközelebb találkozik Fidellel, akkor majd örvendezve meséli a kis rekedtes hangján, hogy ezek az ungaro emberek milyen kedvesek, zeneszeretőek és mindenki beszél spanyolul.

A másik zenei élmény ma délelőtti – igen nagy hatású. Elautóztunk Soroksárra egy hangfalállványért. A tulaj az igazi “hájgendes” (másutt: high-end) mintapéldány. Volt neki saját kis zeneszobája, amiben a plafonról gipsz akusztikai elemek lógtak lefele, a mezei áramot speckó áramgenerátor tisztította meg a “zajoktól”, a két hüvelyk vastag kábelek nemcsak úgy a földön kígyóztak, hanem hercig hullámpapír tartotta őket, a falakon bojler méretű szivacsok (hangelnyelők) és tévesen cd-tartó polcoknak nézett diffúzorok, azaz amik szétszórják a hangot. A hét doboza (a hangcsiholó eszközök) vasoxidtól megszabadított homokkal töltött fiókokon és lavórokon álltak. Asszem ezt még elviseltem volna, ha nem kerülnek elő a demagnetizáló alkalmatosságok: az egyik csak egy sima cd-tokra emlékeztetett, ám a másik egy henger, amiben volt valami szemes anyag, és rumbatökként kell rázni, miközben az ember elhúzza előtte a cd-t.
És higgyük el, hogy így a negatív pozitívba fordul, és mindjárt más a hangélmény. Volt még 5 különféle folyadékkal működő cd-mosó és speckó cd-író is, meg gézkesztyűk a cd-k fogdosásához. A tulajnak amúgy számszerint 50 cd-je volt.
Na, hát ez is egy tanulságos délelőtt volt.

Most megyek, megnézem, mennyit változtak az osztálytársaim 10 év alatt.

Eztet posztoltam az e-médiára:

Kiegészítés a magyar sajtó lejtmenetéhez

Az egész okoskodáshoz én még egyvalamit fűznék: a magyar sajtó strukturálisan rossz, ide tartozik sok minden (pl. nincs idő rendes anyagok megírására), de én most csak egyről osztom az észt. Az egyik legnagyobb baj szerintem az, hogy az újságírók nagy része elefántcsont-toronyban van/él. Lehet, hogy kissé sarkosan fogalmazok, de úgy látom, hogy a sajtómunkások nagy többsége elolvassa a többi újságot, az mti híreit, megnézi a tv-híradót és “az internetet”, felhív két szakértőt oszt’ slussz-passz, kezicsókolom. (És ezek az igényesebbek.) A cikkek nagy része az irodából elintézhető, nem kell más csak telefon és pc. Törpekissebbségnek számít az, aki elmegy ide-oda, megnézi, megszagolja, elbeszélget.

Természetesen lehet azzal indokolni a dolgot, hogy nincs rá idő, termelni kell a másnapi olvasnivalót. De jórészt igény sincs rá: se a fejesektől, se a médiamunkásoktól. Ez így nem jó, főleg a mai modern, világhálóval beszőtt korban. Szerintem hosszú távon azok a kiadványok lesznek (kellene lennie) sikeresek, amelyek átélhető, élményszerű anyagokat adnak (hiszen a netről bármilyen adatot be lehet szerezni, sőt annak az ellenkezőjét is). Ez meg a riport, mint műfaj feltörését hozza (vagyis kellene hoznia), ami viszont drága és időigényes.

Hát ez volt az én világmegváló vízióm.

Itt a poszt vége.
Csak azért másoltam be, mert van még hozzáfűzni valóm, ami személyesebb.
Többek közt ezért ültem át a zsurnaliszta lóról a szociológus lóra; azon sokat gondolkodtam, hogy jól döntöttem-e. Néha azt gondolom, hogy nem, mert a “tudományos” monitorbámulás sem sokkal jobb. Már ha épp nem árajánlatot komponálok.
Ma például negatív GDP-t termeltem, és kitaláltam hogy ő tulajdonképp Horn Gyula. Az év szenzációja.

Pályázata sikertelen.

Ezt a levelet kaptam ma. Persze, kicsit kedvesebb, udvariasabb volt, de ez a lényegen nem változtat. Mi tagadás: szomorú vagyok, hogy ősszel nem szelhetem át az Atlanti-óceánt. Legalábbis alapítványi pénzen nem.

Hát ennyit mára a mélabúból. Ettől jobb kedvem lett.

Viszont megyek sárkányt eregetni és csíkos tojásokér’.

És te tényleg olyan vad vagy?

Valaki megint borzasztó szellemes volt.
Ez történetesen egy malévos eladófiú volt, aki leolvasta a nevemet a képernyőről, és ez volt az első reakciója.
Tényleg néha úgy érzem magam, mint Cyrano (most eltekintve az esetleges testi hasonlóságoktól): senki sem tud szellemes változattal előrukkolni. A malévos fiú kérdését nagyjából százszor hallottam már, és egyszer sem találtam viccesnek. Persze vannak változatok. És mennyire vagy vad? Wild? Az azt jelenti, hogy vad? Hehehe. És vadulsz is?
Még sosem mondta senki, hogy vadak ura. Vagy: welcome to the wild side. De még a “born to be wild” is elmegy, csak azt már a motoros rokkerek elcsépelték. Nem mondom, hogy ne lehetne ezeket überelni; ezek csaka legkézenfekvőbb megszólítások.

Ja, igen. Majdnem megfeledkeztem az utóbbi idők változásáról, és ehelyütt is üdvözletem küldöm Vad Katalinnak, aki annyira ismertté tette a nevem. Abban biztos lehetek, hogy fiúismerőseim egy ponton biztos előrukkolnak valami Michelle Wild utalással. Na,mindegy, egyszer, amikor Vad Kati híres színésznő lesz, akkor majd biztos örülni fogok ennek is.

Bulvár-mérő.
A hír háromszor.

Origo: A magyarok negyede szerint UFO-k vannak köztünk
Index: A magyarok fele hisz a földönkívüliekben
hvg.hu: A magyarok fele hisz a Földön kívüli életben

Hát tessék nekem megmondani, nem az origoé a legbulvárosabb?
Valahogy úgy tűnt mostanában, hogy az origo mintha viszavett volna a bulvárosodásból – és stafétabotként átadta az indexnek – ám ez úgy tűnik csak ideiglenes volt, de persze lehet, hogy én érzékeltem rosszul. És bőven meglehet, hogy az álzalános bulvárosodási folyamatban megnőtt az ingerküszöb, és most már az is úgy-ahogy elfogadható, amin korábban kiakadtam.

A “VC” nevű hozzászóló ajánlott egy cikket a lebegő generációs eszmefuttatásra kommentelve.
Azt gondoltam, hogy majd iderakok idézetként pár gondolotat, de ahogy olvastam tova, egyre gyűltek a bemásolandó sorok. (Ez most eddig pont olyan, mint a lányok “idézetes” könyvecskéje, amibe a szeretetről, szerelemről, igaz barátságról szóló idézeteket szokták bemásolni, és amiket karácsony tájékán előszeretettel adnak ki a kiadók. Na, mindegy.)
De csak egyet rakok ide, ami sztem az egyik legfontosabb. (Hüp-hüp.)

“És így többé nem az a fontos, hogyan fedez fel, talál ki, alakít, épít fel (vagy akár vásárol) magának egy identitást, hanem hogy hogyan lehet megakadályozni, hogy az túl szûk legyen, túl szorosan tapadjon a testhez. Egy jól szabott, tartós identitás nem teljesítmény többé, egyre inkább és láthatóan teherré válik. A posztmodern életstratégiai sarkpontja nem egy identitás megalapozása, hanem a rögzõdés elkerülése.”

Ézek szerint én tényleg lebegek, azaz két szék közül a pad alá esem: se posztmodern nem vagyok, se simán modern, de még antik sem. Hát nagyon remélem, hogy ez egy múló tünet nálam, és azért “valami” lesz(ek).

***
Blogverseny a hipertérben. A hvg online ráfeküdt a blog-témára. Katt a képre.

Megint rájöttem, hogy micsoda modern világban is élünk.
A fogorvos olyan színes fogszabályzókat árul, amire rá lehet kasíroztatni bármilyen fényképet. Tehát a gyerek éjszaka úgy alszik el, hogy a szájában lévő fogszabályón rajta van a papa-mama, kiskutya, kismacska, teknős, tinédzserek esetében pedig az aktuális szerelem.
Az abc-ben meg “okos tojást” lehet kapni, ami pont kétszer annyiba kerül, mint a nem okos tojás. Kis ideig eljátszottam a gondolattal, hogy vajon mitől lehet okos egy tojás: vajon kérésre kisüti-e magát, vagy még kérni sem kell.

****
Hát ezt is megértük. Valakire úgy hivatkoznak, mint Soma-díjas újságíró. 5 éve.

“A Fővárosi Bíróság úgy találta, hogy Rajnai Attila igazat írhatott Tokaji borcsaták II. című riportjában a Szárhegy dűlő-Sárazsadány-Tokajhegyalja Kft. bizonyos taggyűléseiről. A másfél évvel korábbi riport folytatásában a Soma-díjas újságíró azt állította, hogy”….Folytatás.

“Egy ártalmatlan kövér kis kukac. Imádom.” – így jellemezte Galád egy kollegáját.

Ilyen szépet rég hallottam már. Komolyan.

Én vagyok a háztartás hőse.
A tűzhely mellől kis vartyogást hallottam, odanéztem, és láttam, hogy a hosszabbítóban lévő tűzhely-dugó aprócska szikrákat vet és égett műanyag-szag terjeng. Azonnal vizionáltam egy kisebb robbanást, de legalább azt, hogy leég a fél konyha. De megőriztem hidegvérem és áramtalanítottam a lakást – előtte persze gondosan elmentettem fél napi munkámat, mert őrjöngtem volna, ha elvész -, kihalásztam a megsült hosszabbítót, kihúztam belőle a tűzhely-dugót, majd visszakapcsoltam az áramot.
A robbanás elmaradt.

Utóbb kiderült, hogy sikerült egy kis levessel – tényleg csak egy-két csepp – meglocsolnom a hosszabbítót.

Sanya megérkezett.
Kimentem a reptérre hozzá; összesen négyen voltunk: a családtagjai és én. Sanya nagyon örült, úgy érzetem egy kicsit meg is hatódott. Rögtön el is mondta, hogy kissé ufónak érzi most magát. (És valószínűleg még egy ideig az lesz.)
Neki nem, de nekem rosszul esett hogy más barátai nem mentek ki elé. Elvégre nem mindig települ haza az ember 7 év után.

***
Szándékaim ellenére megnéztem a Megasztár-koncert felét, és örömmel észleletem, hogy Görög Zitát eltiltották a beszédtől. Ezt ő biztos sérelmezte, mert néha úgy csinált, mint aki meg akar szólalni (nagy levegő, szemkontaktus, hadonászás), és párszor sajnos sikerült is neki.

***
Az abc-ben meg átlapoztam a strassz-mellű bálintantóniás Playboyt, és majd’ kiesett a kezemből, amikor megláttam a hód fogú gazdasági minisztert valami ‘kicsi a farkad, told meg egy Jaguárral’ típusú autónak dőlve, egy kastély előtt pózolni. Azt tudom, hogy az új MEH-es direktíva szerint a politikusoknak bulvárban kell utazniuk, de azért ez már eléggé túlzás. Nem hiszem, hogy a nép arra lenne fogékony, hogy mekkora nagy playboy a mi gazdasági miniszterünk. Persze a magazint nem a Nép olvassa, de akkor sem hiszem, hogy a lap olvasótábora (yuppie? őszülő managerek?) arra a képre vágyna, hogy ‘Ó, de fasza csávó ez a Kóka, hát pont olyan, mint mi’.

“Csak az ökör következetes” – mondott valami életbölcsességet közvetlen főnököm.

Ezt a mélyenszántó gondolatot nem tudom elhelyezni az én kis egyszerű világomban.
Az “ökör iszik magában” és a “de nagy ökör vagy” mondások mélyebb értelmét még csak-csak érteni vélem, de a “csak az ökör következetes” okosság már megfekszi a gyomromat, kiakadnak a csipjeim és rugózik a szemem.

Eddig úgy tudtam, hogy a következetesség az egy jó dolog, követendő érték, és az ember nem csinál csak úgy ukmukfuk “segget a szájából”, és igyekszik végig gondolni ELŐBB azt a valamit, amit később kimond. Persze lehet – és sokszor szükséges – változtatni, alkalmazkodni az új körülméányekhez, nem arról van szó, csak ekkor már nem a következetességről van szó, hanem megváltozott feltételekről.

Nem tudom, hogy a közvetlen főnököm vajon erre gondolt-e, vagy másra, de az biztos, hogy a “csak az ökör következetes” életesszencia valaki másnak az életéről, más élményekről szól.

****
Valamiért mindig parázok, ha nem tudom előre, hogy hogyan “lesz”; sokszor feszült vagyok attól, ha valami eltér a tervezettől, legalábbis az általam fontosnak tekintett területeken. Pedig sokszor van, hogy a jó dolgok, történések nem szerepelnek a tervben, tudom én. Szóval a nagy következtetés az, hogy nem kellene mindig ragaszkodni ahhoz, hogy pontos cselekvési tervem legyen minden eshetőségre…és még könnyebb is lenne nekem. (Ugyanakkor lehet, hogy alkatilag nem vagyok erre képes.)

Ez most azért aktuális kérdés, mert kezd nagyon elegem lenni, és ugyan vannak tervek a jövőre nézve, de nincs semmi biztos. Namármost mi következik ebből? lehet, hogy nem az, amit eddig gondoltam, hogy legyek türelemmel. Lehet, hogy kissé komolyabban kellene magamat képviselni, nemcsak puffogni a barátoknak. Ugyanakkor nem feltétlenül akarom magam komolyabban képvisleni adott helyeken, mert – szerintem – az bizonyos elköteleződést és lojalitást feltételez az én irányomból, erről meg szó sincs. Szóval már megint szájtépek és bizonytalankodok.
..
..
Bírom, amikor így elmonologizálgatok.

***
Inspiráló beszélgetésem volt tegnap: kicsit visszajött a kedvem a tudománykodáshoz.

Tegnapelőtt meg találkoztam az uszodában egy szőr-fób lánnyal. Teljesen úgy nézett ki mint egy meztelen csiga; már csak a nyálka hiányzott róla. Nem elég, hogy egy milliméternyi szőr nem volt rajta sehol, de fél órát fésülködött, majd ezen tevékenységét megkoronázva szőrtisztító kefével leszedte magáról az esetleges hajszálakat, szórmaradványokat és bőrdarabkákat. Borzasztó látvány volt, bár tudom, hogy most a meztelen csigák a divatosak.

Üdvözlet a blogtérben a tagboard-hős BendzsiBoynak!

***
Ma eképp udvarolt nekem a főfőnököm.
“Csomóan dicsérnek téged. De én ezt itt nem tapasztalom. Biztos, hogy a helyeden vagy? Nem egy szobával arrébb kéne ülnöd?”

Hát ez elég kedves, hogy így “lelkizik” velem, már majdnem meg is hatódtam. Lehet, hogy túlérzékeny pillanataimban kissé szigorúan ítélem meg…de azért alapvetően biztos nem tévedek.

A szomszéd szobában – a közvetlen főnökömön túl – a PR részleg van, és én már régóta tudom, hogy pr-kedni ha akarnék sem tudnék, annyira belémivódott az újságírós kukacoskodás, hogy jó lélekkel – nagyjából – semmit sem tudnék pr-elni, már azok közül, akik egyáltalán ilyet igényelnek. (Elvégre fikázni mindig könnyebb…:-)

Már a piackutató-működésem is súrolja az én civil-lelkem épségének határait, annyira nem szeretnék kormányzati dolgokban részt venni. Mert hát sajnos a rendes, társadalomtudományi – nem beszélve médiahasználati, internetezéssel kapcsolatos – kutatásokra csak az államnak van pénze, és azt hiszem ezzel mindent el is mondtam.

Érdekes (?) módon szociológusoknak nagy karrier-lehetőség a kormányzati szféra: viszonylag sok ismerősöm tevékenykedik valamelyik minisztérium 128. szobájában. Őszintén szólva nem nagyon értem, hogy hogyan bírják ezt gyomorilag. Két magyarázatot látok. Hatalom – azt hiszem ezt nem kell ecsetelnem. Pénzkereset, valamilyen módon, ami kicsit elfogadhatóbb, mint az előző.
Jó, persze, nem vagyunk egyformák, van akit motivál a hatalom – engem speciel nem igazán. Pontosabban nem így.

Sajnos függetlennek sem olyan könnyű lenni – mármint úgy, hogy ilyen minőségében dolgozik az ember.

Visszatérve főfőnököm kérdésére, miszerint jó helyen vagyok-e (szakmát tekintve, nem munkahelyet), sajnos még mindig nem tudom a választ.

A mai napi kedvenc.
Aki megmondja, hogy mi ez, az kap egy valamit.
(Apróbetűs rész: Sajnos a versenyből ki kell hogy zárjam egy bizonyos újság munkatársait.)

***
Tegnap megint volt Karafiáthfilm-klub, ezúttal csak Orsolya volt ott és egy Noémi nevű Karády-szakértő. Azért mentem oda, hogy végre valahára megtekintsem a nagy magyar híres filmet, a Halálos tavaszt. Ehhez képest a 15. perc után ráébredtem, hogy már láttam. (Ebből leszűrhető, hogy már akkor sem hatott rám olyan elementáris erővel…). Ám utána a Noémi nevű nő Karády Katalinról mesélt, ami egész érdekes volt…de még ez sem volt elég ahhoz, hogy igazán a szívembe zárjam KK-t. De legalább már nem irtózom tőle zsigerileg. Sajnos Jávor Pálról ez nem mondható el. (Nem is sajnos.)

Rájöttem ám, hogy az anyai nagyapám kissé hasonlított Jávor Pálra – valszeg az akkori fiatal fiúk mind hasonlítottak – legalábbis akartak – rá.

Mi vagyunk a lebegő generáció. (KJ, meg én, az biztos.) Képzett értelmiségi, nem találja a helyét, mincs olyan skatulya, amibe egyértelműen betuszkolhatná saját magát. Azt nem tudom, hogy ez jó-e, de most úgy érzem, ez így van.

Mert a szüleim – és szerintem az ő generációjuk, a mostani 60 év körüliek – nem lebegnek/lebegnek: kezdettől tudták, hogy orvos és mérnök lesznek, vagy mások a rendszer ellenében határozták meg magukat, de a lényeg, hogy valamilyen módon címkét aggattak magukra: orvos, mérnök, tanár, butikos, “ellenálló”. Természetesen az ő generációjukban is megtalálhatóak a lebegő elemek, de szerintem sokkal kisebb arányban, mint mostanság.

Ez a legebés talán összefügg azzal, hogy egyben átmeneti generáció is vagyunk: félig még a rendszerváltás előtt szocializálódtunk, félig pedig bele a nagy szabadságba. Szóval két szék közül a pad alá?

Persze lubickolni kellene ebben a fene nagy választási szabadságban, de valahogy inkább elveszek benne. És persze könnyen lehet, hogy csak mi ketten gondoljuk lebegőnek magunkat, és a mi generációnk többi tagja tisztán látja maga előtt a sárga utat.

***
Valaki azt mondta, hogy a tagboard az demokratikusabb, mint a komment-szisztem. Kérdem én: miért?

És mikor ellesz már? – kérdezte “Stray” a barátnőjétől.
Csajos ebéd volt: inkább a Jóbarátokra hasonlítottunk, mint a Sex és New Yorkra. Átbeszéltünk mindent: csajokat és pasikat, tv-műsorokat, a pincért és azt, hogy ki miért menne el arra a bulira, ami szarnak ígérkezik.
Kellenek az ilyenek.

Informatikusunknak beszámoltam arról, hogy az otthoni gépemen körülbelül 9000 levél található 1998-ig visszamenőleg. “Ez adminisztráció” – mondja Balázs. “Nem, ez görcsös ragaszkodás a múlthoz” – mondja az informatikus. Szerintem meg emlékezet.

Megint okoskodtam egy forgatócsoportnak. Mivel ez most nem mtv-s produkció volt, ezért nem vonult ki egy egész hadosztály zsinórkezelőstül és kocsifelvigyázóstul, és relative gyorsan – 20 perc alatt – le is zavartuk. (Az mtv-ben egy órát tartott dolog. Igaz, az interjú is hosszabb volt, de ez most mindegy.) Szóval ennyit a köztévé és az egyik kereskedelmi csatorna költséghatékonyságáról.
Utána beálltunk egy 10 négyzetméteres cukrászdába kotyogós kávét inni, amihez rendes (!!!) ízű és keménységű habot kaptunk.

***
Elballagott a kishugom, akire már elég nehéz – koránál fogva – a kis jelzőt alkalmazni. Annyira szar képeket csináltam, hogy nem is találok rá megfelelő hasonlatot. De a hülye gagyi digigép is hibás ebben; nem is véletlenül utálom ezeket, csak nem volt más és nem volt kedvem a rendes gépemmel komolykodni.

Egy nem annyira szar kép. (Milyen lehet a többi?! :-)

Ez az emil szíven talált.

“……
Olyan, mintha valaki feladná az áltudományos munkáját, és elmenne mondjuk bizsusnak, amit tényleg szeret csinálni. Nem tudom, miért pont ez a hasonlat jutott eszembe.
;-)”

Kicsit végletes, kicsit pontatlan, de azért nagyon húsbavágó.

***
Viták alkalmával mindig próbálom védeni Magyarországot, a magyarokat, hogy így meg úgy, fiatal demokrácia a mienk, nem kell türelmetlenkedni, hogy hol az a svájci Kánaán innen, meg majd lassan megváltoznak az emberek, elvégre sok évtizednyi bénázást nem lehet csak úgy levetkőzni, és majd talán az unokáim jobb társadalomban élnek majd.

De sajnos sokszor rá kell ébrednem arra, hogy talán túl optimista vagyok. Nem történt semmi különös, épp csak elmentünk egy hétköznap délután a Császár uszodába. Ennyi tahó, antiszociális emberrel már rég találkoztam; még a lukácsuszodás öregeket is lepipálják.

Kezdődik ott a dolog, hogy az uszoda a versenyzőkre, csapatokra és az úszásoktatásra állt rá, a “nagyközönségnek” öt darab 25 méteres sávval kell beérniük a nyitott részen (télen-nyáron!). Emellett az uszoda egyáltalán nem költ karbantartásra: a sávelválasztó műanyag kígyó alkotóelemei egytől egyig töröttek, tehát ha valaki nekimegy a madzagnak, akkor nagy az esély arra, hogy jól megkarcolja magát. Emellett az öltözőben sok szekrény használhatatlan, amelyik meg használható, ott nincs fogas. A padló felmosásáról meg mintha nem hallottak volna. Ellenben a beléptető rendszer az hiper-modern: lézeres-leolvasós. Itt aztán jön a kevésbé hiper-modern: kabinos néni elveszi a jegyet és ad egy kulcsot. Fel nem foghatom, hogy ez a kettősség mire jó, hacsak az uszoda nem szociális intézményként aposztrofálja magát, amely célul tűzte ki a nyugdíjas nénik foglalkoztatását. (A Lukácsban még bénábban ötvözik a modernet az elavulttal.)

Mindezen átverekszi magát az ember, majd szembesül azzal, hogy a meglévő öt aprócska sávban gátúszást kell folytatni, mert az emeberek valamiért a sávok közepén állnak le beszélgetni. Belekapaszkodnak a sávelválasztó kígyó épen maradt részeibe és dumcsiznak. További favorit hely még a sávok vége; az a hely, ahova az úszó megérkezik és egy percre meg akarna kapaszkodni a medence szélében. Ez persze lehetetlen, mert nemcsak az öreg fürdősapis nénik, de a sportosnak tűnő fiatal fiúk is ott mélyednek el szerelmi ügyeikben, és cseppet sem zavarja őket, ha valaki lihegve tenyérnyi helyet keres magának. Ennél már csak a szerelmespár az antiszociálisabb fajta: a lépcsőn – de még a vízben -, egymás ölében ücsörögve sutyorognak és igazából szexelnének is, ha nem lenne az a sok hülye ember, aki ki-vagy be szeretne menni a vízbe.

Majdnem belerúgtam mindenkibe, egyenként, annyira idegesített az az arrogancia, ahogy másokról, a szituációkról tudomást sem véve áztatták magukat az emberek.

Most még nem rúgtam bele senkibe. De legközelebb bele fogok. Vagy legalábbis beszólok, de nagyon.

Jaj, jaj. Megint tombol az építészet Pesten.

Borzasztó, hogy egy nagy, unalmas szürke paca lesz látható a levegőből a Lágymányosi híd lábánál. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy miért nyilvánítanak győztest akkor, amikor egy építészeti pályázatra a kiíró szerint is kevés eredeti ötlet érkezik, és a három legjobbnak ítélt is finoman szólva szar. Miért kell a legkockább, legunalmasabb, legszürkébb tervet díjazni? Ilyen lesz Budapest? Egy nagy szürke paca Európa közepén? Amúgy jellemző lenne….

“A posztindusztriális társadalmakban megszokott dolog, hogy a volt ipari negyedek új funkciókat kapnak. Jobb esetben az egykori gyárak felújított formában múzeumoknak, kiállítótermeknek, esetleg loftlakásoknak adnak helyet, rosszabb esetben az értékes ipari építészet nyomait eldózerolják, és vadonatúj városrészt teremtenek, legtöbbször úgy, hogy az újnak kevés köze van a terület városépítészeti jellegéhez. A tervpályázatra érkezett három legjobb munka áttekintése után úgy tűnik, a Lágymányosi híd környékén inkább az utóbbi forgatókönyv valósul meg.” – írja a cikk írója.

Mélyen egyetértek. Kiegészíteném azzal, hogy az újnak a lehető legkevesebb köze van bármihez, legfőképp az egységes és szép városképhez.

****
Leadtam a jelentkezéseket phd-re és amcsi ösztöndíja. És valahogy nagyon elszállt a kedvem az egésztől, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy ugyan ki a francot érdekel a “Közvélemény észlelése és az új kommunikációs technológiai eszközök”?! (E hangzatos címmel láttam el a kutatási tervem.) És azon is elkezdtem tűnődni, hogy mi van akkor, ha bármit is mondok a témában. Semmi. Jobb lesz ettől valakinek? A nagy kaotikus világ értelmezéséhez hozzájárulok valamivel? Nem igazán.

Ez az egész úgy hangzik, mintha egy 20 éves idealista bölcsész mondta volna. Az is vagyok. Csak nem 20 éves.