Állok a Clark Ádám téren, a 86os busz megállójában, majszolom a reggeli banánomat a tízórás csúcsforgalomban. Egyszer csak megszólal hangosbemondós hang: Jó étvágyat!
Hang az égből. Szürreális volt.

Elbúcsúztunk egymástól, csoporttagok. Nem gondoltam volna, hogy szomorú leszek. Valami homályos hiányérzetem támadt, mint amikor a gyerek kezét elengedik, hogy most már járjon egyedül. A gyerek tudja, hogy innentől egyedül kell, és igazából akarja is, de azért mégiscsak jó lenne az a biztonságos felnőttkéz.

Ez mégiscsak egy másfél éves együttlét vége, mégha el is mehetünk együtt sörözi néhanap. Másfél éve novemberben nem vártam az egésztől semmit, és ehhez képest pedig annyit adott, hogy még igazán nem is tudom felfogni, csak sejtem. Nagyon örülök, hogy belevágtam; de azt hiszem nem is igazából volt más választásom, mint radikálisan más szemszögből közelíteni a dolgaimat.

Nem is tudom, mikor volt az életemben ilyen alapvető változás. Amikor Soma meghalt, úgy éreztem, hogy nagyjából minden összedőlt, előről kell kezdenem mindent. Akkor ez csak kis mértékben történt meg: noha felnőttebb lettem, de az ismerős környezetben való bentmaradás, amely segített a feldolgozásban, egyúttal valamilyen fokon gátolta is azt. Az igazi újrakezdés mostanában volt/zajlik. Jó, ez az ‘igazi’ szó egy kis túlzás; és különben is Jeanne Moreau szerint nincs újrakezdés, csak folytatás.

***
Megint kaptam ajándékba hirdetést. Tejben-vajban. Szenksz.

Yes, yes. Most már tudományosan is bizonyították, ami szerintem evidencia és amiben hiszek.

“Az emberek szaglás útján képesek érzékelni az ellenkező neműek MHC-eltérését, bár ezt még jelenleg is vizsgálják. Előző kutatások azt már viszont bebizonyították, hogy az állatvilágban ez alapján döntenek bizonyos élőlények az ellenkező neműekkel kapcsolatban.”
hvg.hu

Meghalt Pötyi, az apai nagymamám.
A várakozásom ellenére eléggé lenyomasztódtam. Még ha nem is igazán voltunk unoka-nagymama viszonyban, mégha eléggé kevés időt töltöttem is vele, nyomott lettem. Egyrészt azért, mert meg mégiscsak nagyon szomorú azt végignézni, – ha távolról is – ahogy valaki kizárja magát a világból, majd a folyamat beteljesedik, másrészt megint feljött bennem a nem túl ideális anya-fia viszony miatti düh. Persze ez utóbbi teljesen felesleges, hiszen változtatni ezen úgysem lehet. Csak mégis.

Kicsit álszentnek érzem magam. Másoknak arról papolok, hogy csak őszintén van értelme blogot írni, én meg igazából képtelen vagyok erre. Nem mintha őszintétlen lennék, de a számomra igazán fontos dolgokról nem sokat írok, főleg nem konkrétumok szintjén. Persze ez döntés kérdése, lehet így is, csak akkor ne papolnék másoknak.

Egyrészről azt gondolom, hogy a velem valamilyen kapcsolatban lévőknek nem ilyen formában kellene értesülniük dolgokról, másrészről viszont ez az én személyes terem, amit megosztok másokkal olyan mértékben, ahogy jónak látom.
….
….
Elfelejtettem, hogy mit akartam írni. Jött sok telefon, meg a kispapa-maffia és kiment a gondolat. Arra emlékszem, hogy valamit a pasikhoz fűződő viszonyomról akartam jól leírni, de egy szóra sem emlékszem már abból, amit akkor olyan jól megfogalmaztam magamban.

Időközben viszont újabb eredményt könyveltem el magamban: sikerült egyenesen és lényegretörően megkérdezni a volt barátomtól valamit, amit eddig nem mertem, majd – szerintem – nem bunkón megmondani, hogy rosszul esett az aktuális viselkedése. Nem tudom, hogy ez minek a fejlődése, de valószínűleg itt két folyamat találkozott egyszerre: a személyes igyekezetem, hogy mondjam, amit valóban akarok, valamint a hozzá kötődés mértékének gyors csökkenése. És az is eredmény azt hiszem, hogy ezt most mind leírtam – hiszen tudom, hogy olvassa.

Milyen jó, amikor kiderül, hogy nem hiába dolgozik az ember.

“A hazai tényfeltáró újságírás nagydíját, a Göbölyös Soma-díjat érdemelte ki Szabó M. István Államvasúti bökkenők sorozata, amelyet a vasutak.hu is rendszeresen szemlézett.”

Egy hír tavalyról (via Vasutak).

Az elmúlt egy-másfél évben a félig tudatos stratégiám az volt, hogy homlokegyenest szembemegyek a félelmekkel, detto azt csinálom amit sosem szoktam, vagy mindig féltem megtenni. (És ez alatt nem az asztalon táncolást kell érteni egy sztriptízbárban, hanem olyan nagyon egyszerű dolgokat, mint pl megmondani, hogy mit gondolok, akarok.) És ez eddig bevált: sosem történt semmi rossz – sőt, az ellenkezője -, azaz a félelem nem igazolódott és én nagyon jól éreztem magam*.

Igen ám, de vannak a kisebb, ártalmatlanabb helyzetek – félelmek, azokkal viszonylag könnyű elbánni. A komolyabbak esetében viszont úgy érzem magam, mint egy dzsungelharcos, aki vágja és vágja maga körül a növényzetet, néha meglátja a szép kék eget, néha viszont majdnem elborítja a sűrű növényzet. Na, ilyenkor kész vagyok; mintha visszaesnék a legsötétebb vermebe, amit ráadásul én ástam.

A régi-régi állapotokhoz képest az a különbség, hogy korábban simán csak magába szippantott a félelem, most meg ugyan sokkal intenzívebb, de konkrétabb is egyben. Mostanság egy idő után legalább rájövök, hogy mi is van az aktuális vergődés hátterében, azaz mi a félelem igazi oka. És ez mindenképp jó, csak már szeretném magam mögött tudni ezt az egész parázós hozzáállást, és szeretném, ha képes lennék állandóan magabiztosan és lazán nézni bele a világba.

*Most, hogy töprengtem ezen, rájöttem, hogy az új helyzetek újabb – korábban szunnyadó – félelemeket hoznak felszínre, és csak remélem, hogy jól tudom ezeket kezelni. De az lenne az igazi királyság, ha egyszercsak belenéznék egy kosárba, és azt látnám, hogy hopp! nincs több teregetnivaló félelem, elfogyott, mehetek játszani.

Sétáltunk az Andrássy úton és hirtelen egy hat évvel ezelőtti emlék úszott be, váratlanul és kissé hátbatámadóan. Akkor is gyalogoltunk és röhögcséltünk; akkor született a ‘töcsök’ szó. Elszomorodtam, elkezdődött valami melankolikus visszaemlékezés. Igyekeztem elhesegetni, kiűzni, de természetesen ilyenkor sokkal makacsabbak az emlékek, úgyhogy kis idő múlva feladtam. Majd az emlék is.
Ugyanakkor a múltkor borozgattunk, és jó volt. De ami a legjobb, hogy utána már nem éreztem se várakozást, se haragot, se mikrosértődést. Egy évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy ilyen is lesz. Most hihetetlenül szabadnak érzem magam.

Ma volt szerencsém megnézni egy Tony Blair kampány-filmet. Nem ezen a címen fut, de ez a lényege, noha nyilávánvalóan nem (csak) erről akar szólni. De sajnos így sikeredett; valószínűleg nem túl véletlenül.

Érdekes, hogy az angolok hogy tanulnak az amerikaiaktól. Minden egyes amerikai elnökválasztás előtt megjelenik egy hollywood-i film a Fehér Házról és arról, hogy az milyen felelősségteljes munka és mennyire fontos dolog az Egyesült Államok elnökének lenni. (Tényleg mindig választások előtt jönnek ki ezek a filmek – vajon miért?) (The American President - megjelenés: 1995, választás: 1996; Függetlenség napja – megjelenés: 1996, választás: 1996; most több nem jut az eszembe.) Namármost Angliában csak 2 év múlva lesz választás, de valamiért már most szükségét látták annak, hogy Blair-t nagyon pozitív színben tüntessék fel – visszatekintve 1997-re.

Amúgy az egyetlen jó a Királynő c. filmben a címszereplő.

Ez tök jó. Rendőrblog.
És egy interjú vele.
Csak nehogy kiderüljön, hogy a rendőrségre beköltözött egy fiatal pr-es, és az kiadta ukázba, hogy “egy átlagos” rendőr szemszögéből vezetett bloggal mennyire jól lehet javítani a szerv imázsát.

Elmentem a Pecsába. Útban odafele eszembe jutott, hogy együtt mennyit jártunk oda, és elkezdett hirtelen hiányozni a közös világnak e darabja. Majd az egész: az ismert, biztonságos és megszokott (volt) világ.
Megijedtem attól, hogy nyilvánvalóan teljesen új világ(ok)ba kell belépnem, részben megteremtenem. Nem igazán tudom, hogy mitől ijedtem meg, hiszen természetes, hogy új emberekkel új világok jönnek. Csak persze kérdés, hogy mennyire új, mennyire távoli az eddigitől. Valószínűleg türelmetlenség van bennem – újfent és nem túl meglepően. Szeretném, ha megint valamilyen ismert, biztonságos fészekmeleg lenne – természetesen a belső feszültség nélkül. ‘Időbe tellik, amíg ez kialakul’ mondja az egyik agyféltekém, és én persze csak bólogatni tudok erre a másikkal.

Találtam valakit, aki pont ugyanazt gondolja a SZAGról (azaz a Parfüm c. filmről). Miután végighallgatam kát másik embert, hogy mennyire rémes volt ez a film, és mekkora értelmetlen sületlenség, lelkesen és egyben megnyugodva hallgattam az ő áradozását.
Megint megtudtam, hogy a tündék rokonlelkek.

Mi történt veled? Fodrásznál voltál? Vagy új a sminked? – kérdezte egy kollegám.

Nagyon örültem: megérte a sminktudásom pallérozása. Rögtön feltűnik mindenkinek, ha egy picit erősebben (és jobban) festem ki magam. Persze ez nemcsak nála hatott: mosolyokat és ölelést is kaptam – no persze egyáltalán nem biztos, hogy csak a smink miatt.

Megint teljesült egy álmom.
Már nagyon régóta szerettem volna, ha egy profi ember szépen kifesti a szemem. És ma ez történt: először jól levakolt, majd elmagyarázta, hogy hogyan is kell ezt a füstös festést csinálni. Sőt, azt is megtudtam, hogy ideális esetben az orr hegyének és a szem sarkának meghosszabbításáig kellene tartania a szemöldöknek. Ha nem tart addig, akkor praktikus elmosódottan meghosszabbítani. A magyarázat végére pedig egy egészen újszerű Judit pillogott vissza a tükörből.

Homályosan pillant

A végén már annyi mindent kellett volna a fejemben tartanom, hogy inkább csináltam egy folyamatábrát arról, hogy melyik árnyalatot hova kell rakni, majd jól bevásároltam az általa ajánlott, nem annyira feltűnő matt színekből. Persze azért egy szép csillogós barna is becsúszott a kosárba az ecsetek mellé. Itthon pedig rögtön kipróbáltam az új tudást: a kezemet festettem ki csillgós-füstösre. Jól sikerült.

***
Kieresztettem a világba megint a gyöngyeimet. Most két kedvencem van/volt; mindkettő az elegánsabb fajtából való.

Jó nap volt ez a mai. Azon ritka pillanatok voltak benne (és háromszor is), hogy úgy éreztem: most elengedtem magam.
Kezdődött egy csoportos összeölelkezéssel, majd folytatódott egy harangjátékkal. Álltam a kör közepén, és dülöngéltem ide-oda, a többiek meg nem hagytak elesni, hanem tovább löktek, és onnan is tovább, körbe-körbe. Átmentem rongybabává, éreztem, hogy nem tartom magam, és hihetetlenül jó volt. Minden végtagomból és idegvégződésemből távozott a feszültség – ami mindig is ott volt – mintha valami kiszívta volna belőlem. Egészen fantasztikus volt, ahogy nem éreztem a vigyázzban állási késztetést, hogy ha történik valami, akkor azonnal ott és agyamnál legyek, hanem kiengedtem mindent magamból, és rábíztam magam másokra.

Végül pedig – drámás keretek közt – megvalósult egy álmom, ami tartósította ezt a feszültésgmentes állapotot. Amikor ideges vagyok/voltam, vagy nem tudtam elaludni, akkor mindig elővettem egy képet magamban, egyfajta idilli állapotot.
Barátokkal ülünk egy kaliforniai óceánparton a homokban székekn, nemsokár jön a naplemente, egy kellemes nap után vagyunk és nézzük a tengert és CSAK VAGYUNK. Nem kell csinálni semmit, senki sem rohan, nincsenek elvárások, csak nyugodtan elmerülünk a víz zúgásában, a simogató napban és abban, hogy ezt együtt éljük át. Biztonság és szabadság. Elképesztő volt ebben elmerülni, és átérezni a teljes ellazulást az ötödik kerületi falak közt.
Nagyon jó érzés volt a belső feszültség nélküliség, és az, hogy nem gondoltam, hogy nekem kell megtartani/összetartani valamit.

Zsinagógát vegyenek!
Vendégpost a Judapesten.