Megyek Törökbe’; most már biztos. Befizettem az első részletet. Igazából ez a mondat tette fel az i-re a pontot:

“Elsőként a Cavusin fa­lu mel­lett lé­vő le­om­lott szik­la­temp­lo­mot lá­to­gat­juk meg, majd egy he­lyi ke­rá­mia­mű­helyt keresünk fel, ahol ter­mé­sze­te­sen vá­sá­rol­ha­tunk is a kéz­mű­ves ter­mé­kek­ből.”

(Csütörtökön 12 százalékos lejtőn, hegymenetben gyalogoltam felkészülésképp. )

****
Tegnap valaki azt mondta, hogy távolságtartó vagyok, s valamiféle egyedüliséget detektál bennem. Be kellett látnom, hogy more or less igaza van. A társas magányt (eddig) remekül tudtam művelni a távolságtartással, azzal, hogy én nem engedem magam közel máshoz. (Vagyis nagyon-nagyon kevés emberhez.) És most kicsit elveszve érzem magam: nem tudom, hogyan kell csinálni másképp. Elméletben persze vannak ötleteim; elméletben nagyon okos tudok lenni – és legfőképpen mások életével kapcsolatban -, de gyakorlatban minden más, nehezebb. Például tudni tudom, hogy nem kell mindenáron megfelelni, nem baj, ha hülyeséget csinálok, nem baj, ha valami nagyon nem tetszik, nem baj, ha kiderülnek az érzéseim. Csak más ezen gondolkodni a négy fal között, és más a folyamatokban benne lenni, átélni, és azon igyekezni, hogy az elmélet valahogy érzési szintre is leszivárogjon.

Megint vége van valaminek.
Elhoztam a láncaimat a Nyitott Műhelyből, kiürítettem az összes vitrint. Az volt az első hely, ahol árusítottam az ékszereket; 2002 óta. Eleinte egységesen minden 900 ft-ba került, legalább egy évig. Akkor rájöttem, hogy ez hülyeség, és egyénileg elkezdtem gyártani az árcédulákat. Utána majdnem elhoztam az összeset, de végül elsimult a konfliktus és kaptam egy saját vitrint. 2003 októbere és most között összesen 85 egységnyi ékszer (lánc, karkötő, gyűrű) talált gazdára. Egy rendes vállalkozónak ez meglehetősen sovány eredmény lenne, de én örülök ennek is. (Összehasonlításképp: a Barackban 2003 májusa óta 250 egység ékszer kelt el.)
Kicsit szomorú vagyok; egy korszak vége. Most nincs is kedvem új helyet keresni. Itt voltam leginkább a magam ura (persze leszámítva az ékszerlevelet).

Online rabbi-szolgáltatás. Msn-eztem vele, széderre invitált, majd megkérdezte, hogy mi van a nagypapámmal. Ez megkavaró volt. Furcsa az ő szerepe. Kívülről belecsöppent, rögtön levette, hogy mi a helyzet, én meg nem tudom, és asszem nem is akarom szépíteni a dolgokat, vagy jótékonyan hallgatni. A temetésen is ezért szorított a torkom: lehetett volna ez egy jobb család is. Tudom, most már a mi – fiatalok – felelőssége, de jelenleg inkább mérges vagyok.

Újfent ellopták a táskám. Megint jött a hitetlenkedés, a” hogy lehet, hogy velem” és a “valaki beletrappolt az életembe”-érzés. De most valahogy rutinosabb voltam, mint hat éve, amikor átestem ezen a tűzkersztségen. A legmeglepőbb az volt, hogy egyedül és meztelenül éreztem magam az irataim és a mobilom nélkül. Majd amikor beszereztem egy új mobilt, felhívtam pár embert, akkor jöttem rá, hogy most már nem érzem magam elveszve. Visszanőtt a köldökzsinórom a világhoz; egyből jobban jobban lettem. Vettem is egy leárazott téli pulcsit.
Persze még jobb lenne, ha egy kukából előkerülnének az irataim, ahogy a múltkor is történt.

“Ez olyan, mint egy berugós bulin, elsőévesen” kommentált Beresz. És valóban: most valahogy olyan dolgok történnek velem, amik akkor pont nem, amiket akár másfél évvel ezelőtt elképzelni sem tudtam volna magamról. És ezt alapvetően élvezem, de mégis zavarba jövök kicsit, amikor egy buliban azon törpeminoritásba tartozom, akik nem gyereknevelésről és/vagy terhességről beszélgetnek.

Mér’ van velem mindig minden fordítva?
Persze, tudom, elfogadás, megélés, miegymás. Időröl időre ez feljön.
Meg az is, hogy jobb ez most így, mint mondjuk két kiskölökkel, 40 évesen. És most ez van – most van ez.

Megkaptam a nagy röhögések egyikét. Hosszú ideig kerestem, és most valaki elküldte.
Csodapéntek. wHu is the leader of China.

Ma egész nap úgy éreztem maga, mint egy hősugárzó; kipirult fejjel ücsörögtem a monitoromba bújva. Ennek ellenére többen poénkodtak azzal, hogy vajon síelni voltam-e. De nem. Valami nagyon kipirított, érzem, ahogy belülről jön ki a meleg, vörös a homlokom, az arccsontom és a pofazacskóm is, de nem vagyok lázas. Egy nyamvadt 37 fokos hőemelkedést is úgy kell összeizzadnom. Nem értem ezt. Egyszer már volt ilyenem: akkor a tetanusz-oltás után, 39 fokkal éreztem, hogy én vagyok a Nap. De most semmi: se tetanusz, se hőemelkedés, csak az égő pórusok.

****
Mostanában sokat gondolkodom a vonzódáson. Hogy az pusztán ösztön és hormonok dolga, avagy szerepet játszanak-e benne az érzelmek is. Vagy hogy van ez. Mindenesetre örülök, hogy átélem ezeket a kérdéseket, még akkor is, ha jópár évvel később, mint mások.

Szürreális események folytatódnak. Jó, persze, nem rajtam kívüliek, nem csak úgy véletlenül keveredek bele ezekbe, hiszen mindig van választás.
15-n sikerült szembetalálnom magam egy könnygázvető kiskocsival és felgyújtott kukákkal. Kijöttünk a Gödörből, hogy moziba menjünk és ott volt 100 tüntető és 200 katasztrófaturista. Elindultunk a metró felé, és hagytam magam meggyőzni: maradjunk az élő moziban. Persze nem volt nehéz rávenni, hiszen amúgy is érdekelt: egy ideig harcolt bennem a gumilövedéktől való félelem és a kiváncsiság, majd ez utóbbi győzött. Vonzott a borzongás izgalma: elsodort a messziről kilőtt könnygáz csípős szaga, a távoli rendőrsorfal látványa, miközben ésszel tudtam, hogy ez komplett baromság, és most én is növelem a “‘tüntetők tömegét”.
Aztán jött a futás a Meridien hotel kapujáig, közeledő könnygáz-lövedékek, 20 méternyire rohanó “tüntetők” – akik annyira mégsem rohanatak, és kerítettek időt egy konténer felgyújtására -, az égő konténer köré gyűlő fotósok tömkelege, olasz turisták, akiknek épp akkor kellett (volna) Ferihegyre menni, majd a rohamrendőr-megerősítés és üvöltözés, ami elől visszaszaladtunk a Gödörbe. Ott a fülemen jött ki az adrenalin, remegtem az idegességtől és nagy késztetést éreztem rövidek fogyasztására. Jager lett belőle.
A szürreális este második részében pedig kiderült: nemcsak az én gondolataimba fészkelte be magát valami, hanem másban is elültette magát a meglepő élmény, és épp akkor tört magának újra utat a – némileg – megmagyarázhatatlan vonzalom.

Vasárnap szórakoztam, dolgoztam.
Az eredmény: cukiriport.
(Index-címlapra került, welcome fame!)

Eszembe jutott, hogy nem ez volt az első szürreális lakásügyi helyzet, aminek valamilyen módon részese voltam.
7 évvel ezelőtt történt, épp albérletet kerestem. (Pont márciusban!). Másfél szoba 40 rugóért – ez volt a cél. A Jókai téren kinéztem egy lakást, megbeszéltem a mustrát, odamentem időben. Bácsi megmutatta a lakást, leültünk beszélgetni. Kikérdezett a munkámról, majd mesélt az életéről. Egy idő után arról kezdett érdeklődni, hogy alkalmaznék-e takarítónőt. Majd arról, hogy leküldeném-e vásárolni a takarítónőt, másra is alkalmaznám-e, mint takarításra és végezetül arról érdeklődött, hogy verném-e a takarítónőt. Ezen a ponton kiakadtam, kérdeztem, hogy ez meg hogy jut eszébe, majd elmentem. Később felhívott a muksi, hogy nyugodjak meg, csak tesztelt engem, mert hát nem mindegy, hogy kit enged be az ember a lakásába. Meglehetősen idegesen közöltem vele, hogy paranoid embertől nem bérlek lakást, és szórakozzon mással.

Rájöttem, hogy eddig bútorápolóval fényesítettem a parkettát. Úgy derült ki, hogy a boltban észrevettem, hogy a fényes fafelületet ábrázoló képpel rendelkező palack mellett van egy másik is, amin parketta van. És igazából a fényes fafelület, amit parkettának véltem, az egy polc. Olvasni nem szoktam.

****
Thoughts on Change
(nem az én gondolataim, de rímelnek az előző elmélkedésemre)

If You always believe
What You have always believed,
You will always feel
The way You have always felt.

If You always feel
The way You have always felt,
You will always think
The way You have always thought.

If You always think
The way You have always thought,
You will always do
What You have always done.

If You always do
What You have always done,
You will always get
What You have always gotten.

Valahogy kezdek azonos mintázatokat látni a különböző szintű (fiú)kapcsolataimban. Vagyis nem kezdek, hanem már megint ugyanaz történik, csak gyorsabban. Megint beleléptem ugyanabba a gödörbe, csak most legalább nem mélyen. Ez is valami.
Először is, mindegyiknek valami gáz volt/van az anyjához fűződő viszonyában. Többnyire nem kicsi. Másodszor is egy ponton alámegyek a – legtöbbször erős akarattal rendelkező – delikvenseknek. Többnyire akkor, amikor elkezd érdekelni a történet, vagy elmúlik a megerősítés. Let me out of this cycle!

A sirályok ma utolsó pár előre fuss-t játszottak a Dunán.
Izgatottan utaztak az áramlaton, majd az Erzsébet-híd árnyékához érve felszálltak és a Lánchíd felé repülve párszáz métert leszálltak, majd újra ráültek az áramlatra. És így, körbe-körbe, fel és alá. Némelyik néha elfelejtett kiszállni; ezek a híd alatt kaptak észbe és onnan repültek rikácsolva vissza a kezdő vonalhoz.
Olyan volt, mint a felnőttek a mozgólépcsőn a Mesék Budapestről c. könyvben. (A legjobb mesekönyv, ever.)

***
Nagyon hálás vagyok, hogy vannak barátaim. Akiket lenyomaszthatok néha, akiket éjszaka is lehet zaklatni, akik Indiából is érdeklődnek, akik terhesek, akik betegek, akik munkanélküliek (mindjárt), akik frissgyerekesek, akik síelnek és higgadtan értékelik a világ dolgait.

Helyttesítés volt a jógán. Mostantól két hónapig.
Helyettesítő jógi az utolsó relaxáció alatt felolvasott. Azt mondta, hogy ő mindig felolvas, és a csoportban mindig van valaki, akit az adott szöveg nagyon megtalál. Most én voltam az.

“Élet vagy és semmi több. Te magad vagy a végtelen kifejezés, és most, miközben felteszed a kérdést, lehet, hogy látod is a választ a kérdésben. … Hát nem látod, hogy bármi történt is veled ebben a pillanatban, soha nem történhet még meg veled és már soha nem is fog megtörténni? … Csak hagyd abba a játszogatást, ennyi az egész. A kérdés-válasz tüneteggyüttes az idők végezetéig eltarthat és az elme gyakorta meggyőz minket arról, hogy a következő válasz a következő oldalon már tényleg megoldja az életünket.

De tudod, már igazán nincs szükséged erre az elképzelt személyre. Erre a valakire, aki csak kérdez, kérdez, kérdez, mindent megítél, kiszámol – hagyd már a fenébe! … Add fel az irányítást, élj káoszban! Szeress bele itt és most. …”

Akkor, pár pillantra éreztem ezt a könnyedséget, befogadást. Szeretném, ha ez így tudna maradni.

Jubilee, visszaszámoltam. Tíz éve vagyok az újságíró-bizniszben: pont 1997. márciusában kezdtem ostromolni a Népszabadság Budapest rovatát. Emlékeim szerint az úttörővasútról írtam az első, megjelent híremet az akkori kultúr rovat vezetőjének, VTK-nak asztala mellett elhelyezett gépen. Aztán a következő feladatom asszem temetkezési vállalatokkal függött össze, de már nem emlékszem pontosan. Próbaidős gyakornok voltam.
(Oké, előtte volt az öt számot megért független egyetemi lap, az Átmérő, meg a nagyon színvonalas Bonton életmód magazin, de ezeket előzetesnek tekintem.)

Azt álmodtam, hogy meglátogatom Daniékat Nigériában. Meg is vettem a repülőjegyet, és baromi boldog voltam, hogy egy teljesen új világot ismerek meg. Felébredtem az indulási napon, és rájöttem, hogy elfelejtettem az utazást, nem szóltam a munkahelyemen, a szüleimnek, senkinek, nem pakoltam össze és nem készültem fel. Nosza, gyorsan szóltam a szüleimnek, hogy akkor én most megyek Nigériába, errő ők kiborultak, hogy ott nem biztonságos, koszos hely és a kaja sem jó. Közben valahogy Dani is előkerült és sürgetett, hogy akkor menjek a repülőtérre, én meg teljesen elbizonytalanodtam, hogy valóban, miért is akarom itt hagyni a kényelmes kis életemet, amikor Nigériában nem ismerek semmit, sokat kell gyalogolni és poros. Közben az is eszembe jutott, hogy már megvettem a repülőjegyet, és nehogymá’ kidobjam az ablakon.
Ezen a ponton felébredtem. Kicsit zavar, hogy nem jutottam dűlőre álmomban.