“Lecserélném rád a Rick Astley poszterem!”
“Rám pasi még nem volt ilyen hatással!”
- ötletelgetett Pötipeti beszélgetés-indító szövegeket.
Igazi időutazás volt: nagyjából 17 évesnek éreztem magam; egészen lenyűgözött egy együttes egyik tagja. Egyszerűen képtelen voltam levenni a szemem, tátott szájjal bámultam. Gimnazistaként (de se előbb, se később) sose voltam oda semmilyen zenészért/színészért vagy egyéb előadóért. Hát sosem késő. Felszabadító volt hagyni feltörni és pár órára uralkodni hagyni ezt a fajta ámulatot; legalább olyan elemi élmény volt, mint a decemberi. Persze egy idő után muszáj leszállni a földre, hisz’ van köztünk pár év és egy család.

Épp azon ábrándoztam, hogy milyen jó lesz majd a nemtommilyen vulkánra felmászni Törökországban, és magamba szívni a tájat, mikor e tevékenység közben elkezdtem magyarázni valakinek, hogy nem tudom egyszerre átadni magam a szépségnek és fotózni. Ugyanis – magyaráztam – mindkettő beszippant: az egyik érzelmileg, a másik agyilag és a kettő kizárja egymást. Felocsúdtam, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy dehát miért kizárólagos e kettő. És érzem, hogy ez az együttjárás (vagyis pontosabban a nem-együttjárás) valami alapdolog nálam, ami a viszonyulásokat is áthatja. De hogy hogy is van ez, azt nem tudom. Most is: időről időre érzelmileg beszippantódok egy valamiféle kapcsolatba – tök feleslegesen, öngenerálóan -, miközben agyilag mi sem áll tőlem távolabb. Nem is értem ezt az egészet, egy momentumot kivéve: érzelmi kötődéseket keresek az esetek többségében, akkor is, amikor nem kellene.

Kicsit beparáztam. Akkreditáltak (vagy hogy is mondják ezt) a WAMP-ra, így ma ki is mentem szétnézni, bár nem mintha nem ismerném a kiállítók felét. Annyi gyönyörűség, kreativitás van ott, hogy egészen kis szürke verébnek éreztem a saját láncocskáimat. El is bizonytalanodtam, hogy tényleg kimenjek-e májusban kiállítani, amikor az alsó vonalról közelítem az ottani színvonalat. Egyszer mindenképp ki kell próbálni – győzködtem magam, és hazarohantam, hogy a raktárkészletet átnézzem: vajon mely ékszerek valók oda. Nézegettem a láncokat, és az jutott eszembe, hogy a kiállítók zömének munkáján látszik, egy egységes, kiforrott világ, az enyimen meg nem; kissé szedett-vedett. Most győzködöm magam, hogy ne ítélkezzek: előbb-utóbb minden lánc megtalálja a maga ember-párját.

***
Régóta nem volt ilyen jó napom, mint tegnap: még mindig a fülemben a kecskeduda hangja. Egész nap itthon prüntyögtem, takarítgattam, főztem és kávéztam a MOM teraszán nyugodt és derűs hangulatban. Majd elmentem az új Eckermannba egy koncertre , amiről azt gondoltam előtte, hogy biztos olyan elszállós modern művészeti izé lesz. Nem tévedtem; viszont fantasztikus volt. Olyan nyugalom töltött el tőle, ami már régóta nem, majd amikor megszólalt a duda, egészen odaszegeződtem, és nem akartam, hogy véget érjen. A koncert végén megfogdostam a dudát, majd következett az újabb meglepetés: a dudás ember invitált az aznapi következő koncertjére, a réglátott Hunniába. Átvillamosoztam, és döbbenet: sörivó rokkerekkel volt tele a gimnáziumi bölcsész extörzshely (legalábbis én akkor annak dekódoltam a közönséget). Végül kiderült nem volt hiába a fáradtság: remek RHCP szám csendült fel (Californication) dudával bolondítva. Egészen elképesztő volt: magam előtt láttam ír fennsíkon a csilidarabokat.

Voltam egy születésnappal egybekötött kiállításmegnyitón. Megint értetlenül álltam a képek előtt, hogy ez most miért jó. Leginkább pacák háborúja volt, némi Rorshach-teszttel meghintve. Ilyenkor zavarban vagyok, hogy most kell-e mondanom valamit, és ha igen, akkor hogyan ne látszódjon nagyon rajtam, hogy rémesek a képek. Állítólag ún. modern pszichedelikus izé volt, de szerintem egyszerűen olcsó mázolmányok voltak kirakva elkészetően gusztustalan keretekben. Kiváncsi lennék, hogy mások miket gondoltak: vajon ők is ki voltak-e akadva, csak jól palástolták vagy nekik bejött. Az ilyen kiállítások után mindig megerősödik bennem, hogy mégiscsak ő a kedvecem. Egyszer nekem is lesz ilyenem.

Húúú, ez k.jó volt – álmélkodtam magamnak, mikor kijöttem a futógépes teremből. Nyugodtnak, békésnek, könnyűnek éreztem magam, hazafele végig mosolyogtam. Változtattam a heti futógépezési szokásaimon: most 25 perc hegymászás volt, utána 3 perc futás, 2 perc gyaloglás, 2 perc futás, 1,5 perc gyaloglás, 1,5 futás, 1,5 perc gyaloglás, 1,5 perc futás és végül 2 perc levezető gyaloglás. Az első futási szakaszban még alkudoztam magammal, hogy hogyan csökkentsem az előre kitervelt futási adagot, de a másodikban elkezdtem érezni, hogy ez most nagyon jó, és még. Fantasztikus volt, ahogy egyre könnyebb volt és egyre jobban élveztem. Néha hallok olyat, hogy egy jól sikerült futkosás-sportolás felér egy jó szexszel, de sosem hittem el. Most elkezdtem kapisgálni.

Párbeszéd.
- Olyan jól nézel ki mostanában. Laza vagy, nem görcsölsz, érdeklődő vagy. 22 éves korod óta nem voltál ilyen jó fej.
- Ühüm. :-) Hát többnyire jól vagyok.
- Csak félek, hogy ha összejössz egy pasival, akkor újra görcsös leszel és begubózol.
- Hát, meglehet. De tudom, hogy ez probléma, és igyekszem kezelni.

Ábelka (kora: 10 hónap) pop-rajongó. De válogatós: Madonna, Michael Jackson nem kell. Csak az isteni Britni. Abból sem mindegyik, csak ez, ez az igazi:

****
Annyira sportos voltam az elmúlt napokban, hogy magam is meglepődtem. Szombaton – 6 óra alvás után – felkeltem 8-kor és elmentem kozmetikushoz. Majd elmentem tornázni: hegymászás 5 perc futással a végén megspékelve. Vasárnap meg – szintén 6 órányi alvás után – a BAH-Jászai-Városliget-Iparművészeti múzeum-Uránia mozi-MOM park útvonalat biciklizetm végig. Továbbá elhatároztam, hogy nyáron reggelente fogok úszni járni; már látom előre, hogyan nem fogok 6kor felkelni ezért…nade addig még hátha megkedvelem a korai kelést.

Kicsit túlzsúfoltam magam a hétvégére: annyira megijedtem attól, hogy nincs mit csinálnom, hogy összeszerveztem magamnak egy nagyon pörgős hétvégét, amibe meglehetősen belefárdtam. És a legeslegjobb az a fél óra volt, amikor a Városligetben lefeküdtem egy padra olvasni. Valahogy az elmúlt időszakban ne mertem magam békén hagyni.

Azt hittem, hogy ebben Kleopátrára hasonlítok

Ebben meg elegáns voltam

Olyan országban élünk, ahol egy kirúgott BKV-főnök – akit a múlt nyáron tetőző Combino-villamosos kellemes kalamajka felelősévé tettek – újabb, nagyobb kalamajka-okozási lehetőséggel járó állást kap. Regionális utazásszervező – vagy mi – lesz. Elképesztő. Másfelől nézve meg ez jó lehet az üvegházhatásnak, hiszen Aba Botond tevékenysége nyomán fellendülhet (országos szinten is) a gyalogos és biciklis közlekedés.

Meghatározhatatlan massza a fejemben a rossz kedv. Nem tudom mitől vagyok így lelombozva, de legszívesebben csak begubózva feküdnék az ágyamon, és azt figyelném, hogy hogyan nyom belülről ez a definiálatlan massza. Persze ennek nincs sok értelme, mert csak még rosszabb kedvem lenne – tehát a massza valahogy összefügg az egyedüliséggel. (Annál is inkább, mert menési kényszerem is van, miközben nincs kedvem kimozdulni.) Próbálkoztam az alapvető praktikákkal, úgyismint ruhavásárlás, de egyrészről nem volt megfelelő akció, másrészről azt már kitapasztaltam, hogy ilyenkor veszem a legrémesebb ruhadarabjaimat, amiket egyszer jókedvűen felveszek, és megállapítom, hogy pocsék.

Szóval ruha kilőve. A praktika Nr.2 – édesség-zabálás – is felejtős, mivel figyelnem kell, hogy mennyi cukrot fogyasztok. Ez abban merül ki, hogy a reggeli kávéba még engedélyezem magamnak, aztán a többi a (jaj!) műcukor. (Belegondolni is rossz, hogy mi mindent jelent ez: jóval kevesebb Szamos-féle forró csokit, francia krémest, aszalt mangót, gyümölcsrizst, madártejet, kávés csokit, hogy csak az első két percben eszembe jutó kedvenceket említsem.) Több alapvető praktikát nem ismerek, de azért valamelyest alkalmaztam e kettőt. Megettem egy szelet diétás csokit és vettem magamnak egy új korrektort, eltüntetendő a szájam szegletében már feszülősre beérett pattanást.

Mindkettő csak pillanatnyi enyhülést hozott, most ugyanolyan üresen bámulom a sorakozó betűket a képernyőmön. Persze azért eleget teszek a menési kényszernek és megyek Pszichoszínházba.

Azt álmodtam, hogy le akartam cserélni a mellem. Valahogy találkoztam egy emberrel, akinél sok mell volt, és a bal mellem helyére felvarrt egy újat, de a jobbra már nem volt idő. Nézegettem az új bal mellemen körbefutó varrást (nagy öltések), és arra gondoltam, hogy olyan sok változást nem látok és talán mégsem kellett volna lecseréltetni. Aztán valahogy másik álmom jött – rohangálás vízumért amerikai nagykövetségeken – de a felvarrt új mell ebben is szerepelt, tudtam, hogy ott van.
Ébren pedig elgondolkoztam, hogy miért pont a mellemet akartam lecserélni álmomban, amikor azzal pont elégedett vagyok.

(Tegnap az Erotikus álmok c. performanszt tekintettük meg; talán ez hatott az álmom tematikájára.)