Álomfejtő levelezésben vagyok, jó kérdéseket kapok. Túl jókat. Írom a válaszokat és egyre inkább világossá válik, hogy hova halad a dolog, egyre durvábban visszaköszönnek az elmúlt fél év konzekvenciái, ráeszmélései, leginkább azok, amiket még nem sikerült megemészteni, inkább csak emésztenek. És közben meg újra és újra leesik, hogy a félelmek megesznek reggelire, ha nem vagyok résen.

Amúgy is mostanában sokat álmodom. Pár napja volt egy nagyon mozgalmas, mint egy akciófilm, annyi minden történt, hogy csak a végére emlékszem: lepisiltek. Nem volt valami jó élmény.

Újabb rádöbbenés: ezt is ismertem, és szeretem.
Neil Young: Heart of Gold

Soha nem szoktam arrébb menekülni a buszon, még akkor sem, ha elém ül egy hajléktalan. Mindig arra gondolok, hogy szegény amúgy is szarul érezheti magát minden nap, minden hónap, nem akarom tovább alázni csak azért, mert odaült mellém.

Ma reggel a hetes buszon azonban szakítottam ezen elvemmel, és szó szerint kitörtem a kettes ülés belső részéből, ahova két perccel azelőtt bevackoltam magam. Épp hozzáláttam volna a reggelizéshez, amikor valaki háttal leült mellém. Először csak annyit láttam, hogy hosszan előreálló alsó ajkai vannak – mint azoknak az afrikai törzsi pasiknak, akik kistányért tesznek a szájukba -, majd megcsapott a jellegzetes higító szag, legvégül pedig megláttam a pasi pólója alól előkerülő nejlonzacskót. Akkor úgy gondoltam, hogy nem akarom végignézni a szipuzást: felpattantam, és a busz elejébe vágtattam.

****
Valami, amit még nem tudok definiálni, formálódik. Talán egy szép, fényes, meleg gömböcske. Egyre jobban hiszek az ösztönökben, leginkább a nőiben.

Végül ott voltam A koncerten, és két órán keresztül bámultam tátott szájjal, hogy mekkora zsenik. Nem vagyok egy nagy Stones-fan, sőt úgy tudtam, hogy csak egy számukat ismerem biztosan. És kiderült, hogy ötöt. Nézegetem a videóikat, és konstatálom: ezek jobbak voltak tegnap minálunk, mint a hetvenes években, őnáluk.
A nagy rádöbbenés: Ruby Tuesday.

Azt mondta egy pszichológus, hogy a múlt szerdai napomra a szinkronicitás fogalmát szokták használni, és ez akkor szokott előfordulni, amikor a csatornák kinyílnak, a mélyben forrong valami. (Hát nem ezzel a szavakkal mondta, de így költőibb. :-) ) Az a nap márpedig ebben a szellemben folytatódott. Este egy lányregény első kötetébe csöppentem: egy szép hosszú epilógusba; a helyzet és a szereplők ismertetésébe, a jelen állapotok értelmezéséhez szükséges múlt feltárásába. Majd az első kötet lezárult, jött rögtön a második, aminek ugybeár még üresek a lapjai. Kiváncsiság, izgalom, csodálkozás.

Most nagyon merengős-irodalmizáló hangulatban vagyok. De igazából azért, mert sosem gondoltam volna, hogy 1) egy lányregénybe való viszony(rendszer) alakult ki az elmúlt évtizedben 2) lányregények valóra válnak – vagy legalábbis átlépnek a valós tesztelés talajára, ahol szárba szökkennek vagy elsorvadnak. (Ez most óriási képzavar, de nem érdekel.)

Igazán, nagyon durva. Mintha csak a ‘veled is megtörténhet’ sorozat darabja lenne.
Most ilyen időszak van, úgyhogy harminc nap
Volt évfolyamtársam.

A nagy ovális az jáde

Két rózsás

Ez szerintem egyszerre hasonlít egy afrikai népművészeti valmaire és egy duplapotrohú pókra

A mai nap jól kezdődött. Reggel nyolckor átmentem (vidám, ruganyos léptek!) a Feneketlen tónál lévő parkon, és arra gondoltam, hogy ez milyen ideális hely tajcsizőknek. A következő bokor mögött pedig öt ember tajcsizett. Reggel kilenckor pedig arra gondoltam, hogy milyen jó lenne natúr croissant enni, mire betértem a Tranzit Caféba egy kapuccsínóra, ahol az egyetlen péksütemény, amit tartanak, az a croissant (a kedvenc meggle vajammal). Tehát teljesült ez is: omlós crossiant és kapuccsínó.

***
Tegnap pedig életem egyik legjobb vacsoráján voltam Fűszeresnél. A kesudiós-paprikás csirke, joghurtos-csilis banánsaláta, zöld korianderes-olivás lecsószerű tünemény és a csicseriborsós indiai sólett egyszerűen olyan ízorgiát eredményezett, hogy nem bírtam abbahagyni az evést. Négyszer repetáztam, és arra gondoltam, hogy ilyen soha többet nem lesz, muszáj még egy kicsit enni. Meg arra is, hogy hogyan jut valakinek eszébe zöld koriandert használni, és de milyen jó, hogy eszébe jutott. Természetesen a mohóságnak lett következménye: negyed órát töltötten a wc-n. De megérte.

A tegnapi nap fejleménye, hogy úgy tűnik: végéhez közeledik a kölni-keresés. A Skála Metróban haladtam át épp a parfüm szakosztályon, amikor megláttam egy szép dobozt. Carolina Herrera – Carolina parfümje volt, és a szaga is olyan szép, mint a csomagolás: finom, lágy és meleg.
Már legalább három hónapja próbálok magamnak parfümöt vásárolni, de állandóan abba a problémába ütköztem, hogy semmi sem izlik igazán, noha pár párfümboltot végigszagoltam már. 19-25 éves korom közt Tuscany-t használtam, utána pedig (egészen mostanáig) Vocalise-t. Aztán ez elfogyott, és kiderült, hogy 30 rugó egy üveggel, ami még akkor is sok, ha a kínai piacon a Krisztinél felét fizetem. Tehát nekiálltam keresni, az orrom bedugult többször, elzsibbadtak a szaglósejtjeim (vagy mi), és kiderült, hogy a parfüm-keresés nagyon neház dolog. Legalább annyira, mint az identitás.
De most úgy tűnik megvan: vagy legalábbis valami, ami nagyon pozitív érzésekkel töltött el.

“Szetey Gábor vagyok, a Magyar Köztársaság személyügyi államtitkára, közgazdász, társ, barát … és meleg.”
Coming out. Valahol, valakinek el kell kezdni.

Józsefvárosi szellem

Kilátások

A többi kép itt látható: Józsefváros 30/06/2007.