Az első éjszaka jogán felvettem ma azt a láncot, amit az új varrott kisvirágokból (ábra lent) csináltam. Ági kolleganőm meglátta és rögtönzött egy szabatos műkritikát. Ezt.

Egészen meghatódtam.

Csináltam egy újfajta gyöngyöt abból a maradékanyagból, ami a szoknyám átalakításából maradt. Cuki.

Egy utcasarkon összefutottam ma online randizós korszakomból a Szépszeművel, akivel a legtöbbet találkoztam az összes közül. Mi van veled – mi van veled szóváltás után megkínáltam egy kis pogácsával. Belenyúlt a zacskóba, kivett egy darabot és azt mondta: “ma ez a legjobb dolog, ami történt velem”.
Olyan jó, hogy egy pogácsával felvidítottam valaki napját.

****
Találtam egy névrokon gyöngyös-blogost. Please meet, JUJU.

Hajnali ötkor arra gondoltam, hogy nem vagyok normális. Amikor hat előtt tíz perccel kiléptem a kapun, és megcsapott a decemberi hideg, arra gondoltam, hogy egészen biztosan nem vagyok normális. Aztán mégiscsak egy szép nap kerekedett belőle. Hortobágyon és a pusztában sétálva kicsit visszacsöppentem abba, hogy milyen, amikor van tér az ember körül, amikor szabadság van, amikor csak ide-oda lötyög és rötyög, amikor a darvak fekete szénpöttyként ezresével húznak el a távolban, vagy amikor hárman ül a kricsmiben és valamiféle egység, együttesség érzése (esetleg nosztalgia?) érzése támad.

Pszichedelikus emo

NEM emo. Merő véletlenségből elmosolyogtam magam, s ezzel elrontottam a készülő emo-képet.

Egyik legjobb szülinapi bulim volt ma.
Kezdődő világvége hangulattal vágtam neki a napnak, még mindig szomorkodva azon, hogy a volt pasim elfelejtette a születésnapom, hogy senki sem figyel rám igazán, hogy nincs helyem a világban és egyébként is olyan nyomott vagyok. Azon gondolkoztam a sötét Rozgonyi Piroska utcán baktatva, hogy hogyan fogom kibírni a esti szülinapi gyűlést, hogyan ne látszódjon nagyon, hogy k. rossz kedvem van.

Ehhez képest pedig igazi meglepetések vártak, álomba illők. Galádéktól a legszemélyesebb cd-t kaptam ever: a Passenger c. számot 10+1 feldolgozásban, valamint egy mindig cuki ajtóőrző kutyit; exSzomszédasszony avas mazsolából sütött isteni brownies-t és gyöngyöket tett mellé. Kaptam még fantasztikus szájfényt, rüsztig érő lábtyűt és vicces hűtőmágneseket.

A másik nagy meglepetés mégis a fotel volt, és az, ahogy a kis összeesküvő csapat aláírta és átadta. Volt benne minden: puhatolózás, figyelemelterelés, nehézségek a finisben, akadályok, dráma, minden ami egy kalandos meglepetéshez kell. Ahogy a múlt héten az esküvői bulin, megint éreztem az együttességet, de most az a közös figyelem rám áradt és ez hihetetlen jól esett.

Nem gondoltam, hogy engem igazán meg lehet lepni, mert én szoktam másokat. De ez most sikerült és nagyon jó volt.

Ez valami új

Ametiszt(?) Isztambulból

Ez meg kicsit túlburjánzott

Ezüstplecsni Selcuk városából

Nászajándékba készült

Elmentem az egyik kedvenc turkálómba. Felpróbáltam egy ruhát, amit amúgy soha életemben le sem akasztottam volna a polcról. És életemben először tündérkirálylánynak éreztem magam. Muszáj volt megörökítenem.

Nincsen se valóság, se jövő. Csak értelmezés.
Megint olvastam egy Szendi Gábor cikket. Van benne sok-sok olyan – néha már-már közhely ízű – dolog, amit az elmúlt két évben raktam össze magamnak, és ami épp elkezdett gyümölcsöt teremni.

“Valóság nincs, csak vágyakkal, tapasztalatokkal, gondolatokkal és érzésekkel átszínezett valóság-értelmezés van. … A jövő -leszámítva a rajtunk kívülálló dolgokat- nem más, mint a szubjektíve megélt jelen előrevetítése és önbeteljesítő megvalósítása.”
…
…
“A “jövőbe” részletesen kivetítjük, mit hiszünk magunkról, mit várunk magunktól, mit várunk az Élettől. Aztán a “jövő” visszaigazolja. És mi megnyugszunk. Beletörődünk sorsunkba, mintha nem mi magunk teremtettük volna. Aki fél a kihívásoktól, az kerülni fogja őket. Így aztán élete valóban úgy alakul, ahogy képzelte, és akkor beigazolva látja, hogy jól gondolta. Úgy hiszi, ő előre látta a jövőt. Valójában ő teremtette ezt a jövőt.”

Pont mostanában gondolkodom a Választáson – ami valamilyen módon ide kapcsolódik -, legyen az társ, munka, nyaralás vagy bármi. Mármint, hogy van választás, mindig. Nem KELL dolgokat csinálni, elviselni, elfogadni, csak azért, mert az élet úgy hozta.
Ez kissé patetikusan (magyar értelemben) hangzik ez magamnak is, dehát most épp “az élet nagy kérdései” fogalalkoztatnak, mint például a választás, mi a szerelem, vagy hogy létezik-e “nagy” hiba az életben.

A hétvégén megtekintett Este c. filmben – ami pont plusz három adag cukormázzal volt meghintve, mint amire számítottam – a főhősnő halálos ágyán próbál élet-jótanácsokat adni lányainak, s ezek egyike, hogy “Nincsenek hibák az életben”. Ez eléggé nyeglén hangzik, de végülis igaza van. Azért nincs hiba, mert mindenki éli a SAJÁT életét, úgy-ahogy, amiben történnek dolgok, “hibák” – amiken lehet bosszankodni, keseregni, tanulni belőlük stb stb. -, de az élete a hibákkal együtt az élete. Tehát vagy valaki elfogadja a saját életét, aminek része a hiba – s az elfogadás által megszűnik az a negatív konnotáció, amit a hiba fogalma hordoz -, vagy nem, és akkor úgy érezheti, hogy egy vagy két ponton de nagyon elkúrta. (Mert ha nincs a hiba, akkor minden sokkal másképpen történt volna. De nem történt. Így kesereghet a halálos ágyán, magát sajnálva.)

Személy szerint azon vagyok, hogy nincs hiba, mert az életem történéseinek egyike-másika lehet az, amit hibának szokás mondani. Így viszont csak egy esemény a sok közül, ami a legvégén majd egy teljes egészet alkot. Elágazás, virtuális élet – ‘mi történhetett volna, ha nincs az a hiba’ típusú eszmefuttatások – nélkül, egy kerek egész.