Régen nem szerettem a turkálókat. Zsúfoltság, bűz, átláthatatlanság – ezek voltak az ellenérveim. Aztán kb. másfél éve rákattantam: az esetek 80 százalékában találok valamit. Mostanában ráadásul turkálókba érve elkap a kíméletlen vadászösztön, ragadozó nagymacskának érzem magam, ráfókuszálok a ruhaállványra, megszűnik a külvilág és ferdén nézek azokra, akik két méteres körzetben megközelítik az én ruhaállványomat. Márcsak a fenyegető hörgés hiányzik.

Na, tegnap is ilyen volt. Nézegetem a pólókat, sandítok a körülöttem tevékenykedőkre – nehogy az én potenciális darabomhoz érjenek akár egyetlen ujjukkal! -, amikor meglátok kikandikálni egy fekete alapon színes, apróvirágos anyagot. Nosza, rávetettem magam, és ott volt egy póló abból az anyagból, amit 1993 óta keresek. (Akkor, Izraelben kaptam egy sapkát ilyen anyagból, ami legnagyobb bánatomra hamar kifakult, és még el is vesztettem valahol.) Gyors próba: tökéletes!

Utána ezt dúdoltam az utcán.

Sponsor Spotlight on us, H2!
Klikk ide!

Szeretném bemutatni első szerelmemet. 4 éves voltam.

Igen, ő volt az, akinek a tv-újságból kivágott FF képét technokollal felragasztottam az ágyam fölé, a falra. Azon a képen is olyan igézően nézett, mint ezen a videón. Meg is akartam látogatni. Ezért megkérdeztem a nagymamámat, hogy hol is lakik ez a Kabir Bedi; azt azért tudtam, hogy Sandokan nem az igazi neve. Azt válaszolta a nagymamám, hogy Hollywoodban. Szuper – gondoltam -, az Bécs egyik kerülete biztos, és itt van a közeli Ausztriában. A világ legtávolabbi sarka, és egyben az egyetlen “külföld”, amit ismertem, Bécs volt.
Végül persze elmaradt a látogatás, kihűlt a szerelem. (Amikor pár évvel később megpróbáltam leszedni a képét, akkor a fallal együtt sikerült csak.)

(Külön érdekessége ennek a felvételnek, hogy valaki ráállította a kamerát a tv-re és úgy vette fel az isteni Kabir Bedi-t.)

Harmadik címlap! Eufória! El is kelt három lánc. A nagy örömködésben ottfelejtettem magam a számítógép előtt, pedig tornázni akartam. Na, mindegy most már, akkor holnap legurulok biciklivel a József nádor térre, átvenni a bankkártyám – gondoltam.

Reggel kelés, ólmos fáradtság, rossz idő. Jaj, hát lóg az eső lába, meg dugó van, meg bűz, meg utálok az autók közt menni, meg egyébként is. De aztán erőt vettem magamon, és legurultam.

Ennyi kedves fejjel már rég találkoztam fél óra alatt: a szembejövő biciklisek mindegyike a “de jó, hogy te sem csak vasárnapi biciklis vagy” tekintettel nézett rám. (Pedig az vagyok, de ez most mindegy.) Még az autósok is kedvesek voltak.

Az unokám majd mondhatja, hogy ‘az én nagyanyám villamos volt’ – merengtem, miközben a villamossineken suhantam bringával. Aztán hirtelen elfogyott az út.

Idilli ma a város: békesség, nyugalom, az emberek nem sietnek, csend van, nincsenek autók. A Villányi úton például – az ott töltött tíz percem alatt – három kocsi ment el. Számoltam. Minden napra kéne valami négyütemű motort használók sztrájkja. Most például az autósokon a sor.

Burjánzó / Proliferating

Nyári robbanás / Summer explosion

Nyári tündér / Summer fairy

Fülbevalók / Earrings

Nahát szóval megjöttem Londonból.
Olyan nagyon jó volt az a négy nap, hogy ezegyszer nem találok szavakat. Totális szabadság, négyhétnyi élmény négy napba sűrítve, új világok, új emberek. Pedig igazából semmi különös nem történt: buliztunk, ettünk és aludtunk, meg kicsit vásároltunk. Ez az a helyzet, amikor a képek szebben beszélnek.

Azért persze megpróbálhatok ennél szószátyárabb lenni.
1. nap: Hajnali 4 órás indulás Pestről – a minibuszból láttam még azokat a fiatalokat, akik épp az egyik buliból tartottak a másikba. Felszenvedtem magam a repülőre, majd aludtam. Megérkeztem, örömteli visítozás, bevásároltunk, reggeliztünk, majd megint aludtam. Délután 3-kor pihenten ébredtem; ezen eseménydús délelőttről híven beszámolt Vera. Gyöngyrazzia, őrült láncfűrészes a Covent Gardennél majd ismét haza, vacsora. Na, és itt kezdődik a történet.

Vera helyi ismerőse, T. vendéglistás klubba invitált minket. A ‘mitvegyekfeeel’ tépelődés közben – ugye, én csak pólókat és farmert vittem – megszemléltük a neten a helyet, és egyszerre kiáltottunk fel: ‘Úristeeen!’. A Maddox Club London egyik új, nagyon trendi szórakozóhelye vendéglistás bejutással, gorillákkal az ajtóban és modell-alkatú lány DJ-kkel. A magam részéről még egyetlen klubban sem voltam soha, nemhogy egy olyanban, ami tényleg olyan, mint a “menőklub” az amerikai filmekben. Bementünk és egy új világ tárult fel: vélhetően a londoni felsőközép osztály fiataljai, tökéletes ruhákban, 30 fontos koktélokkal. A zene olyan tuc-tuc klubbos volt – szóval nem igazán jó -, de nem érdekelt, mert magával ragadott a sok party animal és egy másik létforma másodpercei. (Tőlem is megkérdezték, hogy party animal vagyok-e, miután sikítva hadonásztam a Csillagok Háborúja főcímdalára. Szerintem ez teljesen érthető; ettől még nem lesz valaki party animal.) Hajnali négyig bírtuk: a tömegnyomás csúcspontján jöttünk el. Páran megéheztek, úgyhogy elmentünk a “törökbe” (hova, máshova), ami ott libanoni étterem. Úgy emlékszem, hogy ötkor feküdtünk le azzal a hitetlenkedő érzéssel, amikor annyira új dolog történt, hogy még magad sem hiszed.

Party animals

2. nap: Emlékeim szerint fél egykor sikerült kimászni az ágyból, és fél háromkor elindulni a Portobello-ra (amit egyébként minden helyi fikáz). Eső, ghánai ebéd, napszemüveg. Ötkor találkoztunk T-vel és barátjával, és ezennel az este elkezdődött. Vidám és punnyadós sörözgetés a Baker Street metrómegállónál lévő egyik sörözőben, majd fél kilenckor elindultunk Vera másik helyi ismerőse, A. által ajánlott mulatságba. A Shunt nevű hely, ami a London Bridge metrómegállóBAN van – azaz a szórakozóhely valamilyen módon híd alagútrendszerébe ágyazódik – amolyan művészeti központ is. A körülbelül húsz Szimplakertnyi kocsma termeiben hetente tíz-tíz művész állíthat ki művet, installációt stb stb. Mi például láttunk egy mozdulatművészt, aki lisztes testtel és zöld festékkel járkált fel-s-alá, egy felöltözőművészt, és hallgattunk valamiféle zenének mondott dolgot betakart szemmel. Emellett persze volt bár, tánchelység, flipperek és rengeteg tér a föld alatt. Ismét egy hely, telis tele új ingerekkel. Nem beszélve a helyi erők viselkedésének megfigyelésének izgalmáról. Ezt már csak kettőig bírtam.

A föld alatt…

3. nap: Viszonylag időben sikerült felkelni, így már kettőkor úton voltunk Greenwich felé. Útközben megtekintettük az őrült, kólásdoboznak és kakasnak öltözött maratoni futókat és a szürreális Canary Wharf központot, majd Greenwich-be érkezve bevetettük magunkat a kézműves piac standjai közé. (Nekem kicsit csalódás volt, mert az első vizit alkalmával, 14 évvel ezelőtt sokkal menőbbnek láttam az egészet.) Aztán séta az obszervatóriumhoz, ahol az átmulatott éjszakákhoz pontosan passzoló, rendezett és megnyugtató angol kertet találtunk. ‘Ez ám az élet’ – gondoltam a gyepet, az oszlopokat, a felhőket nézve, miközben valamiféle viktoriánus Anglia-életérzésem támadt. Az obszervatóriumnál pedig a túristákat szórakoztattuk: ide-oda ugráltunk az idővonal két oldalán, míg a kedves japán turisták csak ácsorogtak szerényen. Igazán vidám pillanat volt.
Az este csendesen telt: főzés, vacsora, borozgatás.

Let’s do the time warp, again!

4. nap: A bevásárlás napja. Első utam egy óriási, hatemeletes könyvesboltba vezetett, ahol majdnem sírógörcsöt kaptam. Kézművesség, ékszerek témakörben nagyjából 100 könyvük volt: többek közt történelmi, etnikai, alapanyag szempontok szerint csoportosítva. Itthon ezekből semmi nincs. Azt hiszem ennyit még életemben nem költöttem el egyszerre könyvekre: vettem két könyvet textil ékszerekről, egy ékszertörténeti áttekintést és egy képeskönyvet Vintage Costume Jewelry címmel. Sajnos a Tribal Jewelry-t ott kellett hagynom. Ezután a Primarkt: két fontért vásároltam egy vidám sálat. Elgondolkodtam: ez még a kínai áraknál is olcsóbb, vajon hogy csinálják?! Hát tuti nem fair trade.

És itt utam végére is értem, hazametró, cuccolás, vonatállomás, repülő, minibusz, otthon.

Annyi élmény ért, hogy egy óriási furunkulus nőtt a jobb orcámra.
Képek részletesen itt.

Elindult!!
A H2 és a hirdetésünk a Modish-on.
Az első banner”kampány”, amiben részt veszek.
Tessék kattintani!

Mangalica egy ínyenc ebédre hívta Pávát: zsírszalonna, fehérrépa és kenyér volt a menü. Ittak egy kis pálinkát is.

Egy fahídon sétálgatva Páva beleesett a patakba. Mangalica megmentette az életét.

Noha Páva hálás volt, mégsem ment el Mangalicával vacsorázni. Mangalica szomorú volt és nagyon berúgott.
Másnap reggel, amikor találkoztak, Páva megszólalt:”Köszönöm, hogy megmentetted az életem, te vagy a legaranyosabb Mangalica a világon!”. Mangalica boldog volt, és most már együtt élvezték a csendes erdőt.

Mangalica feldühödött az erdőben lévő szemét láttán

Végül megérkeztek egy kis tóhoz. Mangalica átölelte és megcsókolta Pávát. A békák boldogan brekegtek.

Igenis, sztrájkoljanak a BKV-sok. Végre egy rendes sztrájk, egy munkaközösség, amelyik komolyan veszi magát. Teljesen függetlenül attól, hogy igazuk van-e vagy sem, értékelendő, hogy ők képesek megszervezni magukat, kiállnak magukért. Igen, ma mi, utasok szívunk, de ennyi szolidaritást lehet vállalni.

Meg különben is: büdös van Budapesten. Legyen kevesebb autó és több BKV, bicikli és gyalogos. Ha a sztrájk kipattantóját, a járatritkítást nézzük egyelőre utas-szemmel, akkor tökéletesen egyetértek velük: miért lenne megoldás a zsúfolt utakra, parkolási gondokra, bűzre, nyomakodásra az egyik megoldási alternatívát jelentő tömegközlekedés nyirbálása?
Nem beszélve arról, hogy az utasok – akik nem autóznak, és nem terhelik a környezetet – a nettó vesztesei mindennek. Ugye, akiknek el kéne tartaniuk – vagy legalábbis részben – a BKV-t. Oké, csődben van a cég. De vajon az a kivezető út, ha kevesebb lehetőséget adnak az utasokank utazásra, arra, hogy igénybe vegyenek egy szolgáltatást, amiért még fizetnek (-nének) is?

Amúgy, ha nagyon sok pénzem és türelmem lenne, azt a közösségi közlekedésre költeném. Konkrétan iránytaxira és kompra. Vannak országok, ahol működik: Izraelben az iránytaxizás egy teljesen bevett közlekedési forma, Hong Kongban meg ötpercenként (!) jár a komp. Gyakrabban, mint nálunk néha a metró.

És végezetül: remek hajnali képek a sztrájkról az Indextől.

Két olyan nagyon pozitív dolog történt, ami egészen meghatott. Kutatok az emlékezetemben, hogy történt-e hasonló valaha, de nem találok rá példát, hogy az 1-es számúra lehet, hogy volt már példa, csak épp nem emlékszem.

1) Hajnali hármas lefekvés után reggel nyolckor K-testvér1 ágyba hozta nekünk – Judit & Judit – a reggelit: meleg kakaót, kiflit és túrós batyut. Még a fejemben volt az éjszakai rémálom – kiabáltam is -, a csipát csak féig szedtem ki a szememből, amikor ismeretlen energiaforrásból táplálkozva – az amúgy szintén romos állapotban lévő – K-testvér1 széles mosollyal megjelent a reggelivel az ajtóban. Csak ennyit tudtam kinyögni: “Úristeeeen!”.

2) Aznap este 22 km gyaloglás és vacsora után teljes testhosszal beájultam az ágyba. Miközben K-testvér1 a kandallóba próbált tüzet varázsolni és a többiek csiviteltek, én szunyókáltam: két perc alvás, egy perc ébrenlét. Az egyik ilyen fázisban jelent meg K-testvér2, aki látva teljes kiütött állapotom, levette a cipőm a lábamról és az asztalra rakta a veszélyzónában, az ágyon heverő szemüvegem. Erre még reagálni sem tudtam azonnal, annyira nem találkoztam eddig ilyen figyelemmel.

Mindez egy kiránduláson történt: Zemplénben kavirnyáltunk, Középhután laktunk, a Banya-tanyán. Életem egyik legjobb szállása volt ez amúgy. Banya néni igazi vendéglátós: előre befűtötte nekünk a szoba kemencéjét, sütött pogácsát, főzött kávét…és egyáltalán mindent igyekezett adni, amit tudott.

És ráadásul új szavakat is tanultam: befurcsul – bár ez egyes dialektusok szerint megfurcsul -, bebogzódik és felfüstöl. Mondok is egy mondatot az új szavakkal. Miután felfüstölted a húst, vigyázz, nehogy bebogzódj az úton, mert befurcsulhatsz.

Csupa-csupa pozitív energia volt ez a hétvége; csak épp lesántultam, momentán nem bírok járni .
Nem baj, holnap úgyis leáll Budapest.

Megint egy fícsör, annyira jól esik.

Igazi pozitív befejezése ennek a hétvégének.

Hát igen.
Életem első ön-marketing akciója. Kiküldöm 100 embernek az ékszerlevelet, benne a jó kis akciós szöveggel….és a lényeget – a boltjaink linkjét – elrontottam: .com helyett .hu-t írtam. Az jár ezzel kapcsolatban a fejemben, hogy amikor interjúztam a Self-made fiatalok cikkhez, akkor az egyik sikeres fiatal elmesélte, hogy élete első számláját ötször rontotta el.

Nade! Félre ború: ma reggel címlapos voltam az Etsy-n! Olyan hihetetlen jó érzés; a második is.
Köszönet panyizsuzsinak a képért!

“A pszichológia és szociológia majd’ száz éve ezen tipródik, hogy hogyan is jósolható be egy konkrét ember viselkedése. Nem jósolható be. …”
Kedvenc szerzőm végre írt egy új cikket. (Vagy legalábbis én még nem találkoztam vele.)

A cikk amúgy nem rossz, de írt már jobbat is. Tulajdonképp számomra ez a fenti legviccesebb mondat. Főleg, ha mellétesszük az Alapítvány-trilógiát, ami meg pont annak utópiája, hogy a pszichohistória (pszichológia és szociológia elegye) segítségével minden megjósolható.