Ma este 7 körül értem a felszab térre. Egy kamion beszorult abba az alagútba, amiből a hídra lehet hajtani. Akkor már állítólag 2 órája szenvedett ott. Addigra már segítettek a tűzoltók a szorultságán, ám a forgalom azért nem tudott megindulni, mert a kamionos nem tudott kitolatni a szűk járatban. Osztrák volt a lelkem, úgyhogy a tűzoltók hangos hööö! stop! kiáltásokkal kommunikáltak vele – láthatólag nem túl hatékonyan. Persze egy csomó ember összeverődött és mindenki vagy hüledezett, vagy okoskodott, hogy merre is kellene tekernie a szerencsétlen, leizzadt osztrák kamionosnak a kormányt. (Nem mintha sajnálnám; de azért neki sem lehetett a helyzet egy kamionos-álom.)

Szóval úgy döntöttem, hogy akkor elgyalogolok a BAH-ig. Az Erzsébet-híd olyan szinten be volt dugulva, hogy egészen a Sánc utcáig állt a sor. (Kamionos barátunk ma úgy feküdhet le, hogy nagyon sok pesti életére volt hatással.) Gyaloglás közben bebámultam az autósokhoz, jól bele a kis 1 köbméteres magánszférájukba. Ismét bebizonyosodott a régi tézisem: a melósok a legközvetlenebbek. Mint egy jótündér – vagy a Gellért-hegyen sétáló aranyhalacska – elláttam őket tanáccsal kedves mosolyukért. Közben pedig magamban röhögtem, hogy a taxikban utazók a fél fizetésüket otthagyják a kamionos miatt.

A Csentrumban végre egy kis félsiker is ért: főnököm közölte, hogy nem is volt olyan nagyon szar a fókuszcsopi, mint ahogy az első fél órában kinézett. Azért ez is valami. Új erőre kaptam.