A busz csuklójában álltunk, és megkínáltam a roma kislányt ropival. Hiszen minden gyerek szereti a ropit. A frissen kibontott csomag felét kivette. Majd a testvére megkérdezte tőlem, hogy van-e üdítőm, van-e rágóm. A testvérke a csukólban lévő korlát tetején ült az öccsével, aki kancákról mesélt.

És jöttek az előítéletek. Biztos kotorászna a táskámban, biztos lejmolni kezd. Eközben testvérkét odaintette magához az anyja, hogy kínáljon meg egy nénit terítőkkel. Néni nem kért terítőt harmadszorra sem; testvérke nyelvet nyújtott rá.
Én nem mozdultam a helyemről, mert nem akartam, hogy előítéletesnek tűnjek, de közben nagyon fogdostam a táskám cippzárját. Nőtt bennem a feszültség. Testvérke akkorra már ismét a csukló-korlát tetjén ült; én a korlát szélén húztam meg magam. „Menj arrébb!” szólt hozzám testvérke, amire azt bírtam kissé ellenségesen felelni, hogy „Mér’?”. Erre kissé meglepődött, de már nem volt ideje válaszolni, mert az anyuka leparancsolta a buszról mindhárom gyermekét.

A táskám természetesen rendben volt. (Persze nem azonnal csekkoltam, mert nem akartam, hogy a busz közönsége előítéletesnek lásson.) Ennyit az előítéletekről és arról, hogy sokat kell még tréningeznem, amíg megszabadulok tőlük.

****

Nehéz türelmesnek lenni. Pedig muszáj. Akkor is ha nem látom az eredményét; hiszen ha türelmes vagyok, akkor majd előbb-utóbb látom. Vagy nem. Nehéz, de talán nem ördögi kör. Még akkor is ha félek, ha bizonytalan és pesszimista vagyok.