Lassan már 5 éve bámulom a képernyőt főműsoridőben.
Lassan kezdek rájönni, hogy ez nem vmi jó dolog; bezárva lenni 4 fal közé és a fél időmet hülyeségekkel elcseszni.

Felmerült bennem, hogy biztos azért vagyok elégedetlen, mert megtehetem: ha súlyos kenyér-gondjaim lennének, akkor nem rinyálnék itt össze-vissza az unalmas munkáról, bumburnyák főnökről, a bezártságról, az önmegvalósításról meg hasonló bullshit-ekről. (Tudományosabb köntösben: lásd: Maslow-piramis.)

De az is felmerült bennem, hogy rajtam múlik, hogy milyen gesztenyét kaparok össze magamnak; azaz ha vannak mindenféle igényeim, akkor igenis törekedni kell arra, hogy megteremtsem a feltételeket a teljesülésükhöz, akkor is, ha kenyér-gondjaim vannak, mert aztán meg gyomorfekély-gondjaim lesznek hosszú távon.

Na persze aztán jönnek a kérdések a szükséges (vagy annak mondott) kompromisszumokról, jegelésekről, „okos”-nak vélt taktikákról, stratégiákról.
Ezek a dolog persze nemcsak a „munka” világáról szólnak, és baromira nem látom az egyszerű válaszok lehetőségét.

Ez nyilván azért is van, mert valamiért mindig az van bennem, hogy úgy szereték egy harmadik, jővőbe látó szemet, ami majd megmondja nekem, hogy egyes döntéseimnek mik a következményei, amiket nem látok. Dehát ilyen nincs, ugyhogy a döntéseimmel általában igyekszem „bebiztosítani” magam, hogy semmiképp se koppanjak, mert arról tudom, hogy az k.ra nem jó, amikor az ember élete egyszer csak összeomlik.

De a biztonsági játék sem mindig jó, és főleg nem lehet mindig azt űzni.