Most, hogy eljött az évvége teljesen, 1000 százalékban biztossá váltam a döntésemben: abbahagyom a Soma Alapítványi tevékenykedésem. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem érdekel a dolog, hanem csak annyit, hogy nem akarok már önkéntes titkárnő lenni egy kevéssé inspiratív környezetben.

Egy éve érlelődik ez: gondolatban mindig visszatartott, hogy azért az eszmét, az ötletet szeretem, akarom, hogy legyen, működjön, járuljunk hozzá a társadalom jobbításához szép lassan, apránként, az odavezető ötletelős, excel-táblázós, adatgyűjtögetős-titkárnős részt meg el lehet viselni. Ez így szép és jó, de csak akkor, ha nem érzi az ember, hogy ezzel a hozzáállással egyedül van. Egyedül lelkesedni lehet, kell, de jobb, ha vannak hozzá társak is. És ez csak most tűnt fel.

Szomorú vagyok eléggé, megint vége van valaminek, amit szeretek, de már nincs hozzá se kedvem, se energiám.

****
….
….
Yeah, I know nobody knows
where it comes and where it goes
I know it’s everybody’s sin
You got to lose to know how to win

Half my life
is in books’ written pages
Lived and learned from fools and
from sages
You know it’s true
All the things come back to you

Sing with me, sing for the year
Sing for the laughter, sing for the tears
Sing with me, if it’s just for today
Maybe tomorrow, the good lord will take you away

Yeah, sing with me, sing for the year
sing for the laughter, sing for the tear
sing with me, if it’s just for today
Maybe tomorrow, the good Lord will take you away

Dream On Dream On Dream On
Dream until your dreams come true
…
(Aerosmith: Dream On)

Napok óta ez jár a fejemben, napjában többször is meghallgatom. Legfőképp két sor. “Dream until your dreams come true…”. Tényleg valóra válnak azok az álmok, amikért kitart az ember? És milyen álmok? Az olyan általánosak, hogy “boldog akarok lenni”, vagy a konkrétak, mint a “szeretnék egy forgalmas utcára néző, nagy ablakos műhely-boltot, mint amit Amszerdamban láttam” – típusúak. És meddig álmodik az ember? Mi van, ha sosem válik valóra? Hol a határ, amikor azt mondja, hogy ideje új dolgot álmodni, vagy egyáltalán nem álmodni semmit? Vagy az álmok-vágyak mindig valóra válnak, csak tudni kell jól kívánni? És mi az, hogy “jól”? És mi van, ha gyerekkorban megfogalmaztál valamit, és lőn, megkapja az ember, de mire megkapja, addigra kiderül: nem volt jó ötlet. Lehet újra kívánni?

Ehhez kapcsolódik a “You know it’s true; All the things come back to you…” sor. Mert tényleg visszajönnek. De hogy? És mik? És mikor? Van valami központi elosztó-rendszer, ami rakosgat ide-oda, vagy ezek egyéni energiák, vagy micsoda?

Már megint úgy érzem magam, mint egy 14 éves tinédzser. Mindig ez jön, amikor azt hiszem, hogy már felnőtt vagyok.

A közelmúltban két megjegyzést is kaptam a blogomra. Az egyik szerint a blogom átváltozott ékszeres kirakattá, a másik szerint pedig nem igazán őszinte, amolyan “hoztam is valamit meg nem is”.

Mindekettő igaz, és összefügg. Egyrészt arról írok, ami foglalkoztat, ez pedig sokszor az ékszerek. Másrészt pedig egyre kevésbé van kedvem igazán belső dolgokról írni – érintőlegesen meg tényleg nincs értelme.
Ez van.

I have been thinking about photographing my jewelry with a model for a long time, but either I did not have any ideas, or did not have time, or both. Yesterday I made the first steps: here are the pics of the first experiments; and of course new works. Guess which is my favourite!

****
Már régóta gondolkozom azon, hogy az ékszereket modellen is fotózzam, de eddig vagy nem volt jó ötletem, vagy idő híjján voltam, vagy egyszerre mindkettő. Tegnap megtörtént az első lépés: imhol az első kísérleti fotók; természetesen új nyakláncokkal és fülbevalókkal. Találjátok ki, melyik a kedvencem!

Kék Angyal / Blue Angel

Luxushajó / Luxury boat Frida Angliában / Frida in Britain
Téli pipacs / Winter Poppy
Gothic Rock
Szombat este / Saturday Night
Péntek este / Friday Night

Among Etsy’s European Street Team’s members we had a game, called Secret Santa: the idea was to give someone a Xmas gift secretly. Those who wanted, could fill out a quastiannaire about preferences, and then people were matched based on their questionnaire by the game’s organizer, the superhero Mitsy, from Artmind.

I love this idea: secret gifts flying from one European destionation to another, all across this old continent. I always imagined it as the maps in the Indiana Jones-films: red lines crossing through and through the map of Europe, and after a while the map is fully covered with these lines.

So last week one of these Secret Santa red lines landed in my mail box. I was expecting a lot of packages from Etsy, so I was surprised about my package’s shape: it was much bigger than I expected. I rushed upstairs impatiently, and as I entered my flat, I started to tear off the packaging. (Sorry my dear Secret Santa!)

It turned out that I had a really lovely and caring Santa: Nicole from Babongo. She is a perfect match for me: she sent me an amazing pouch in olive color with a cute little orange flower-shaped brooch. And this is not all! Maybe we have telepathy between us, because she sent me a little pocket-mirror with a matching holder; I have been looking for these for months and months.

Thank you Nicole and Mitsy! I am so in love with this idea, that I have already signed up for Secret Easter Bunny.

*****
Az Etsy-s európai csoportban volt/van egy játék: Secret Santa, ami kb. a karácsonyi/mikulás húzásnak felel meg. Az egészet a nálam hőssé magasztosult Mitsy szervezte: mindenkinek ki kellett töltenie egy kérdőívet, és a válaszok alapján Mitsy párosította az embereket.

Kiderült, hogy hihetetlen jófej Mikulást osztott nekem Mitsy: a holland Nicole-t, aki nagyon édes olivazöld táskát varrt nekem narancssárga virágos kitűzővel. De ez még semmi: úgy tűnik, hogy telepátia is van köztünk, mert még egy zsebtükröt is küldött nekem kis puha tükörtartóval; pont olyat, amit már hónapok óta keresek.

Köszönöm az egészet Mitsy és Nicole! Annyira tetszett az egész, hogy már jelentkeztem is a meglepetés húsvéti nyuszi játékra.

Tükör + szütyő / Mirror + holder

Mindent egyszerre / Trying to show everything

Ma megyek először az új munkahelyemre.
Körömrágás.

Két furcsa esemény is történt tegnap.

1. Nem volt a táskámban toll.
Az elmúlt 10 évben mindig, minden táskámban volt legalább 5 egész, és 3 darabjaira esett toll. Az elmélet a háttere: nem lehet tudni sosem, hogy mikor kell valamit leírni. De tegnap nemhogy egy egész, de egy fél sem volt sehol a táskámban, pedig alaposan átkutattam.

2. Történt, hogy hazaértem éjjel, álltam a szekrény mellett és rápillantottam arra a gyertyatartóra, ami kék fújt üvegből van és még a Somáé volt. Nézem, nézem, és a benne lévő gyertya alatt lévő kis üregben látni véltem valami tárgyat. Kikaptam a gyertyát, ami alatt viszont egy másik leégett gyerta volt – valószínűleg 6-8 évvel ezelőttről. Rázom a gyertyatartót, és hallom, hogy valami kattog benne. Nosza, kés elő, elkezdtem kivakarni az ős-gyertyacsonkot. Pár perc alatt végeztem is: rázom a furcsa tárgyat kifele a gyertyatartóból, és kiesik egy alig használt 20 forintos-típusú öngyújtó.

Soma biztos vette egy trafikban, meggyújtotta a cigijét, majd letette az első helyre, amit talált…és az ott is maradt az elmúlt 9-10 évben. Kidobtam. A gyertyatartót is.

Ő az új; teljesen beleszerettem, nem is tudom, hogy eladom-e, noha hordani nem tudom a fémallergia miatt.

***
Lassan – sőt, gyorsan – közeleg a poszt-diákkor vége. Olyan jó, hogy volt; egy ajándék.
Ebből kifolyólag úgy döntöttem, hogy tüntetni fogok a Parlament előtt “Le a futószalagról” táblácskával azért, hogy mindenkinek legyen lehetősége hosszabb-rövidebb időre kilépni a mókuskerékből, más szemszögből látni dolgokat és elmerengeni azon, hogy a kis kirándulás után vajon ugyanúgy választ-e, mint a mókuskerékben.

Olyan ez, mint amikor az angol, vagy izraeli fiatalok érettségi, collage után elmennek egy félévre-évre utazni, világot látni. Tudják, hogy utána úgyis egyetemre mennek, dolgozni kezdenek…de minek rögtön átülni egyik padból a másikba úgy, hogy csak könyvekből vannak élményeik a világ működéséről.

Ilyen volt (és még van 2 hétig :-) ) az elmúlt három év. Egy aranybánya.

Kkb. Paypal. Elnyelte a pénzemet.
Teljesen ki vagyok akadva: hogy lehet az, hogy ez a szolgáltatás egyszerűen nem enged hozzáférni a pénzemhez, nem tudok belépni a számlámhoz, egyáltalán semmit sem tudok tenni.

Történt, hogy tegnap reggel pénzt akartam utalni, amikor is kaptam ezt a remek hibaüzenetet.

Jó, gondoltam, akkor majd este visszanézek, addigra megjavul. Este visszanéztem: ugyanez. Ekkor megijedtem, és elkezdtem rákeresni fórumokban: elég hamar kiderült, hogy sokan vannak, akikkel ugyanez történt és egyszerűen nem javul meg semmilyen trükkre. Egyetlenegy dán júzer számolt be sikerről: két hónap után a paypal upgrade-elte a regionális mittoménmilyen szerver beállításokat és akkor be tudott lépni. Két hónapig nem fért hozzá a pénzéhez, nem tudta fizetni a fizetnivalóit.

Na de könyörgöm! Ezért fizetek én? Ezért bízom rájuk a pénzem? Teljesen ki vagyok akadva, nem beszélve a kiszolgáltatottságról, hogy az Etsy-n mindenki azt használja, tehát nekem is azt muszáj. (Nem mintha lenne másik ilyen szolgáltatás, legalábbis ilyen széles körű használatban.) Ez van, ha egy cég monopolhelyzetbe kerül: leszarhatják és szivathatják a kis hangyákat, azok úgysem tudnak mit tenni a hőbörgésen kívül.

Közben pedig újabb meglepetéssel kedveskedett az élet: fícsöráltak – azt hiszem eddig ez a legszebb szó, amit angolból magyarítottam – a Craftershock nevű blogon. Majdhogynem táncra perdültem itthon – de aztán inkább elmentem futni.

Még életemben nem sikerült egy az egyben (értsd: azonos mennyiségek, azonos összetevők) megcsinálni egy receptet könyvből; de persze kitartóan próbálkozok.

Új és kedvenc / New and favourite

Gong

…a pöttyökre is / and dots as well

Tegnap este – két perccel azelőtt, hogy sok hónap kihagyás után elindultam volna futógépezni – kiderült: ha az ember kitartóan pörög és nem hagyja magát lebeszélni/lerázni, akkor egy idő után szépen beérik a termés.

Egész nyáron a boltom körüli teendőket láttam el, kitaláltam a szórólapot, a bannert, kutatást csináltam, banner-árakat gyűjtöttem, hírlevél-formátumot és bemutatkozó leveleket készítettem és irogattam, begyűjtöttem rengeteg indie design blog címét, íróját és emilcímüket…és úgy éreztem, hogy én még életemben nem dolgoztam ennyit valamivel. Aztán vártam (pontosabban elmentem nyaralni). Persze türelmetlenül, mert már miért ne. És úgy tűnik, hogy ez a sok energia nem volt felesleges. Persze egy percig nem gondoltam sosem, hogy felesleges, csak hát jobban örül az ember, ha látszatja is van.

Tegnap este hirtelen felindulásból kiküldtem pár viccesnek szánt bemutatkozó levelet, amiben a selyemszőlőcskét ajánlgattam, mint a legújabb fehér bort. Tíz percen belül ketten is válaszoltak: az egyik blogtulajdonos azt írta, hogy akkor mostantól rajtam tartja a szemét, a másik meg azt írta, hogy pont másnapra – azaz ma – rakta be az egyik fülbevalómat az ajánlóba. Olyan nagyon boldog voltam, hogy perceken keresztül néztem az oldalt: hátha elrontotta az ütemezést és már véletlenül kikerült az ajánló. De nem, tényleg ma jelent meg, itt. És ez nem az első ilyen: az elmúlt egy hónapban két másik fícsör is volt (itt meg itt) és még vendégblogger is lettem.
Olyan jó látni, érezni, ahogy elkezd valami növekedni, bimbózni.

At last! I have been trying to connect together these filigrees as I imagined it for a month, and now I managed. Silk circles are fixed to the brass filigree and connected …new times, new wine, new love.

Elkészült! Körülbelül egy hónapja agyalok azon, hogyan tudnám összeszerelni az új kis fém alkatrészeimet, és végre sikerült. A sárgaréz alapokra selyem köröcskék vannak ragasztva, összeszerelve. Új idők fújnak, új bor, új szerelem, új nyaklánc.

Most hallottam a tv-ben, hogy Hermann testvérnek kiállítása nyílt.
Retrospektív, a Mai Manóban. Egyszerre szomorú és örömteli. Megyek, megnézem.
Hermann-testvér amúgy ott van eltemetve Somától pár sírra: szoktam rakni hozzá is követ.

Vendégblogger lettem – angolul! És ráadásul egy szuper indie designer blogban!
Az egész persze úgy alakult, mint minden más az életben: történt valami kellemetlen, arra reagáltam és ez lett belőle.

Van a blogprojektem, a Then&Now. Elég egyszerűen működik: emberek elküldik egy régi és egy friss alkotásuk fényképét, mi meg nézzük, hogy miből lett a cserebogár. Egy idő után arra gondoltam, hogy jó lenne néhány esetben többet is tudni a dologról, például azt, hogy a képek beküldői hogyan élik meg saját változásukat. Gondolatot tett követte: írtam az Etsy blogjának, hogy érdekli-e őket, amire igent mondtak. Készült is két interjú, meg is jelent, emberek örültek. A harmadiknál azonban beállt a krach: az amúgy sem túl olajozott kommunikáció az Etsy-s emberekkel mondhatni berozsdásodott. Konkrétan k.ra nem válaszoltak a leveleimre, egyszer, kétszer, sokszor.

Ha van valami, amitől nagyon ki tudok akadni, az az ignorálás, melynek egyik megnyilvánulási formája az, hogy nem válaszolnak emberek e-mailre. Persze van olyan, hogy elkeveredik egy levél, vagy valaki elfelejt válaszolni, sőt előfordult már, hogy a nevem miatt automatikusan a spam-kukába került a levelem, de azért háromszor ugyanaz a forgatókönyv nem a véletlen műve. Szóval háromszor nem reagált a levelemre az Etsy-s összekötőtisztem, amire én persze nagyon berágtam – hiszen mindig lehet egy olyan levelet írni, hogy ‘köszi, megkaptam, csak később tudok vele foglalkozni’ – és elhatároztam, hogy márpedig nem hagyom magam.

Tudtam (tudom), hogy az ötlet jó, a téma érdekes, csak nem fog egy valószínűleg túlterhelt, viszont kevéssé kedves NY-i csaj elkedvteleníteni! Elkezdetem megkeresni az általam ismert indie design blogok tulajait: az első nem jött be. A második viszont házhoz jött: ő maga kérdezte meg, hogy nincs-e kedvem vendégbloggerkedni nála, mire én elegánsan előhúztam a kész interjút a kalapból: amit két nap múlva fel is tett, íme! Mindemellett megbeszéltük, hogy havi egy ilyet küldök neki. Annyira örülök ennek az egésznek: tipikusan példázza azt, hogy sosem lehet tudni, hogy egy rossz dolog mit hoz maga után. (Mondjuk a jó esetében sem lehet tudni, dehát ez már csak ilyen. )