Friends & Luxury – end of 1st season / az első évad vége

Friends & Luxury – az első évad vége

A Friends & Luxury sorozat első évadának végére értünk: egyik főszereplőnk ugyanis nem sokkal a “forgatás” után anyuka lett; a második évadban tehát várható egy (vagy több) kisbaba felbukkanása is.

Az évad befejező részében a 150 éves Gerbaud cukrászdában jártunk, és hogy a közepébe vágjak: a cukrászda-legenda kissé megkopott már, leginkább egy valaha csillogóan szép, ám mára már leharcolt kalapos nőre emlékeztet. A berendezése szép, idézi a századelős hangulatot, noha lehetne picit jobb állapotban is, ha már a főváros fő-fő terén van. Az árak elviselhetőek: a kávé 400 forint köröl volt, az elfogyasztott sajttal töltött tortácska pedig szintén 400 körül. A kávé és a tortácska is finom volt, noha nem volt kiemelkedő.

Ami a leharcoltságot eredményezte azok a pincérek, vagyis pincérnők: gyári stílben nyomják, ide-oda rohannak, tollbamondás-jelleggel felveszik a rendelést, majd felpillantás nélkül leteszik az asztalra, és küzdeni kell a figyelmükért. Semmi kedvesség, türelem, esetleg egy mosoly. Jó, persze, sok a vendég, sok a külföldi meg minden, nade azért mégis: a jó kaján kívül miért megy az ember egy vendéglátóipari egységbe? Azért, mert kedvesek, jófejek az ott dolgozók. De a Gerbaud-ban inkább csak sótlanok, rohanósak. Hát hol van az a híres századelős, ráérős kávéházi hangulat? Már csak a bútorok maradtak?

A bútorok, azok maradtak

Kávé, tortácska és a második évad szereplője is ott van a képen az asztal alatt, csak még nem látszik

0

0

A tökéletes hely

A tökéletes helyen voltunk.

Még csak január közepe van, de úgy érzem, mintha nem is lett volna két hét szünet. Az agyam darabokban. Éreztem, hogy ezzel most már kezdeni kell valamit, úgyhogy pihenésképp kivettem magamtól a délutánt és elmentem soppingolni (yeah!!) egy turkálóba és a H&M-be. A vágyott vastag, kötött téli pulcsit ugyan nem találtam meg, de helyette vettem minden mást.

Ezután találkoztam Anival a Gresham-ben. Kicsit tébláboltam, hogy hova üljünk, majd elcsábított a bárban lévő hatalmas kanapé gyönyörű lila huzattal, órási olivazöld puha párnákkal. Belehuppantam, mennyország. A kanapé befogadott, de nem nyelt el, éppen ideális a kikapcsolódáshoz, alváshoz. A fények, a zongora, a puha lila szín mind-mind simogatólag hatott, azon méláztam, hogy a belsőépítész páratlanul kifinomultat alkotott, már épp befészkeltem magam a legpuhább sarokba, csukódott le a szemem, amikor Ani megérkezett. Rövid lamentálás után úgy döntöttem, hogy ezúttal “megérdemlem” és nem sajnálom a pénzt kajára. (Kávé=1800 ft, húsleves=2200 ft, a többit le sem írom.)

Kukoricakrém levest rendeltem tigrisrákkal, majd másodiknak sült libamájat birsalma ágyon, tokajis öntettel meglocsolt salátával, Ani szerényen almás italt fahéjjal. Elsőnek egy kis falatka jött: serrano sonka, kenyérdarabka és valamilyen rokfortos szutymák julien-re vágott tunkolós répával. Ezután érkezett a tapas: oliva, cukros mandula és pogácsa. Csak ezt követően jött a fűszervaj és a “párizsi csodapékség”: diós kenyérke, baguette, és még két féle extra kenyér, amiket néven nevezni sem tudok. Az egyik a maceszra hasonlított állagában, dehát nyilván nem az volt: ki az aki ilyenkor maceszt akarna enni?! Itt jött a képe a glutén-mentesség kérdése, és az amúgy borzasztó kedves felszolgálólány vette az akadály: szó nélkül hoztak 4 db gluténmentes kenyérkét, később még meg is pirították.

Na, a leves csak most jött: egyszerű fehér – melegített – tányérban, tökmagolajjal meglocsolva, ehető hőmérsékleten. A leves mellett pedig egy gusztusos tigrisrák gömbölyödött félig ropogósra pirítva. A leveses kanálról külön kell szólni: természetesen saját márkás és ezüst, de ami igazán egyedivé tette, hogy a széle lekerekített, valahogy száj-ergonómiailag megfelelően, így amikor az ember lenyalja a kanalat, akkor csak simaságot érez, nem azt, hogy itt most élesen vége van valaminek.

Már amúgy is elolvadtam az egész hangulattól, kiszolgálástól, de aztán megérkezett a libamáj. Hozzákocogtattam a késem – enyhén megremegett. Tökéletes. Belevágtam: omlós, de nem szétesős, puha, de mégis definiált májdarabkák, a számban pedig csúszott és elolvadt, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. (Hát ez is!) A tokajis öntet a salátán mennyei volt. Plusz zsenialitás, hogy a máj alatt kerekre sütt tojás-lepényke volt, aminek csak akkor jöttem rá a funkciójára, amikor egy zsírosabb máj darab után beleharaptam: valahogy elvette a máj zsírosságát, könnyebbé tette.

Nem vagyok valami nagy libamáj-zabáló – nem is tudom miért ezt rendeltem -, de ez olyan eszményi volt, hogy egyszerűen megismételhetetlen. A továbbiakban ott tespedtünk a puha lila kanapéban még egy órát, beszélgettünk, s időközben friss, teli tapas-os tálka került a félig (!) kiürült helyére. Végül kikértük a számlát, ami nem volt alacsony, viszont a sok extra dologért semmit sem számoltak fel.

Külön ódát érdemel még a wc. Az egy dolog, hogy márványból van tömör fa ajtókkal és a recamier-ekkel. Ami igazán elbűvölő, hogy papírtörülköző helyett hófehér vászon kendőcskékbe lehet kezet törölni, a szappan hihetetlenül finom illatú és kézkrém is van, ami olyan légies-nőies illatot áraszt, mintha épp valamilyen luxus-kozmetikából léptem volna ki. (Amit ugyan nem tudok, hogy milyen, de ilyennek képzelem.) Ezek után fél órát szagolgattam a kezem.

A teljes elégedettség és pihentség állapotában távoztunk, most pedig levezetésképp rézangyal szilvapálinkát iszogatok, amiről meg kell, hogy állapítsam: tökéletesen illik egy ilyen vacsora zárásához.

Kicsi csillár a hallban: egyszerre négyen szokták takarítani emelős kocsi segítségével.

Ani elégedett


Judit elengedett
Hangulat
Az a bizonyos wc a kézkrémmel
0

0

Friends, Luxury and the City

Sorozatot indítok. A villamosmegállóban jött az ötlet, hogy miért ne ülhetnénk be Budapest összes ultrasznob éttermébe és ötcsillagos hoteljének kávézójába egy teára, kávéra, vízre. A New York palota bejött, miért ne lehetne megismételni?!

1996-ban voltam utoljára a New York palotában, jóval a feújítás előtt. Kerestem a nagy írók szellemét egy dolgozathoz, de a lepukkant környezet nem segített ebben. Reméltem, hogy segít a hely szelleme, de nem történt semmi: egy nagyon átlagos dolgozatot írtam egy levitézlett intézményről.

Bokámon még mindig fáslival, kedvenc csíkos nadrágomban beslattyogtam a felújított épületbe: Ani és Réka a galérián vártak. A kávézó csodaszép: nagyvonalúan barokk, tehát a minimalisták csak komoly lelki edzés után merészkedjenek oda. A hely szelleme viszont még annyira sincs meg, mint az emlékeimben szereplő leharcolt és magára hagyott épületben volt valaha. De ez nem baj, csak senki ne keresse a Nyugat atmoszféráját, vagy annak akár morzsáit ott.

Azt gondoltam, hogy a Liszt Ferenc térinél nincs drágább kávé. De van: itt 750 Ft egy espresso és 1100 Ft a capuccino. A tea 1400 ft, 2 dl ásványvíz 800 ft. Hát igen: felülmúlták az árak a képzeletemet. Nade mire számítson az ember egy luxus kávéhézban? Ani épp arról akart meggyőzni, hogy milyen jó minőségű volt a kávé, tehát a tea is biztos nagyon jó lesz, amikor megakadta a szemem a palacsintatésztás erőlevesen, ami tea-árban volt. Nosza, two-in-one alapon – vacsora és folyadék egyben – rendeltem is egyet.

A pincér egy óriási ezüst kanalat tett le az asztalra. ‘Ehhez minimum Zsolnay porcelán dukál’ gondoltam, de amikor kihozta a fehér tányért – figyelem: nem csésze, hanem tányér! – kiderült, hogy ez még ennél is elegánsabb hely: Rosenthal porcelában jött a palacsintatészta. Igazi nagypolgári nagymama classic. A leves természetes isteni volt, de nekem egész végig az járt az eszemben, hogy még életemben nem ettem ekkora ezüst kanállal se levest, se semmit. Furcsa íze volt a kanálnak: fémes és savanykás, ráadásul kicsit vastagabb is volt a megszokottnál. Pár percre nagypolgár voltam én is, francia tengerparti csíkos nadrágban. Ezüst kanál fetisiszta lettem.
Hát így fogant meg a Friends, Luxury and the City.

0

0