A 13. kerületben bandukoltam ma reggel, amikor egyszer csak egy rég látott utcanév előtt találtam magam. A nagyszüleim emlegették sokat ezt az utcát, ami a környékükön van/volt. A Ronyva utca is itt van valahol – gondoltam, és 3 perc múlva ott is voltam, ott álltam a nagyszüleim háza előtt, néztem az ötödik emeletet, ahol anyukám is felnőtt.
Az emlékek, az érzések emlékei betolultak az agyamba és a könnycsatornámba is. Péntek esténként virslit kaptam Nagykőrösi kecsáppal, szombat reggel pedig tejeskávét az én poharamból. A hálószobában aludtam a Nagyival, Jancsi (nagypapám) pedig kiszorult a nappaliba, a kanapéra. Esténként Jancsit mindig nyüstöltem, hogy meséljen az életéről. Hogy kalácsot kapott gyerekként a Tanácsköztársaság alatt, hogy egy nagy textilkereskedőnek volt házalló ügynöke a 30-s években, hogy elvitték munkaszolgálatra, hogy a Nagyi szenet pakolt Auschwitz-ban, hogy megszületett Anyu, hogy kendős boltja lett a Lehel piacon és hogy a Bandi bácsiék Bécsben élnek most.
Álldogáltam a ház előtt, kijött egy idős néni, nézett rám. A nagyszüleim itt laktak – mondtam. Kik voltak – kérdezte. A Somosék. Emlékszem rájuk, te vagy az unoka? Csak bólogatni tudtam, majdnem sírtam. Rajtam kívül van még valaki, aki emlékszik rájuk.
Néni elment, én meg álldigáltam tovább az érzés-emlékfoszlányokkal, a szombati nagyszülős, ebédre készülődős családi-nyugodt délelőttök érzésével, ami azóta nincs. Elindultam azon az útvonalon, ahogy régen is, amikor mentünk a Nagymamámmal a Lehel piacra: kinéztem a sarkon és csupa új házat láttam, átmentem a kicsi játszótéren, a hinta is új. Kifordultam a Váci útra és már nincs ott a Lehel piac a sok kis asztalkával és a pöttyös pántlikát áruló trafikos nénivel. Ez a világ már elmúlt, az elsüllyedt világok egyike: a környék, Nagyi-Jancsi, a Lehel piac, tejeskávé, unokának lenni.
Jancsi idén 102 éves lenne, Nagyi pedig 95.