kép / photo

Pár nap és megyek.
Már két éve forgott a fejemben, hogy egyszer én is mennék, és irigykedtem barátokra, ismerősökre, akik elszánták magukat. Aztán az idei nyár elején épp győzködtem valakit arról, hogy menjen el azzal érvelve, hogy “ha épp nem találod az utad, akkor lehet, hogy hasznos valami irracionálisnak tűnő dolgot csinálni, kiszakadni a megszokott kerékvágásból”, amikor rájöttem: minek győzködök én mást, amikor én akarok menni?!
Kész, el döntöttem, hogy megyek.

Arra vágyom, hogy nyugalomban legyek. Hogy a gondolataim csaponghassanak. Hogy lássak egy kanyargós gyalogutat magam előtt. Hogy nézhessem a tengert és lelógathassam a lábam a Világvégéről (Finisterre). Hogy rábízhassam magam a Sorsra, és elfogadjam azt, amit épp hoz és elengedjem azt, amire már nincs szükségem.

Kíváncsi vagyok, hogy mit hoz ez az út, ami elsősorban spiritualitása miatt érdekel. Kíváncsi vagyok, hogy képes leszek-e elég nyitott lenni ahhoz, hogy befogadjam azt, ami épp jön. Remélem.

***

A few days, and I am leaving.

I have been thinking of this pilgrimige for 2 years now, and I was always envy of those firends who were brave enough to go. Earlier this summer I wanted to convince someone to go on this pilgrimage, beceause “one has to do something irrational if he or she cannot find his/her path” I said, and I realized: it is me who wants to go this pilgrimage. I decided in that moment.

I am longing for peace, for letting my thoughts fly. I am longing for a long and winding road. I am longing for the End of the World (Finisterre), to see the ocean and to feel the salty water in between my toes. I am longing for trusting Fate (the Karma or whatever it is), to accept what it may bring, and to let go what I do not need anymore.

I am really courious what this journey may bring: a journey that interests me because of its spirituality. I am courious if I can be open-minden enough to accept what comes.

I do hope.

A világ vége: Finisterre (Fisterre) / The end of the world: Finisterre (Fisterre)

kép / photo