In the past 2 years I have been playing with taking blurred pictures, and in the last few months I have been experimenting with them consciously, while trying to figure out why I like them. I came to the conclusion, that static pictures, static moments are not enough for me any more, I want to catch movements and feelings somehow.

Here is my most favourite picture by Henri Cartier-Bresson: Sunday on the Banks of Marne, taken in 1938. On one hand it is peaceful: showing the moment(s) of workers having a Sunday picnic. On the other hand it is very dramatic if we take into account the date of the shooting: it was taken on the very eve of WWII, so we see that last days of a long-passed world. We all have a feeling about it, which we add to the picture in our minds, but the picture itself catches one static moment, or better say it makes a passing moment static. And this is my point of view: moments are constantly moving, I dont want to make them static, I want to feel on the picture they way how they move on.

Az elmúlt két évben sokat játszottam elmosódott képekkel, és az elmúlt pár hónapban meg kifejezetten kísérleteztem velük, miközben arra próbáltam rájönni, hogy miért is szeretem ezeket a képeket. Oda konkludáltam, hogy a statikus képek, statikus pillanatok már nem elegek számomra, a mozgást és az érzéseket akarom valahogy megfogni.

Imhol a legkedvesebb képem Henri Cartier-Bressontól: Vasárnap a Marne folyó partján, 1938-ból. Egyfelől ez egy békés, nyugodt kép: pillanat(ok) munkások vasárnapi piknikjéből. Másfelől pedig nagyon is drámai, ha hozzátesszük a kép készítésének dátumát: a második világháború előestéjén készült, így egy rég elmúlt világ utolsó pillanatait látjuk a képen. Mindannyiunknak vannak érzései ezzel kapcsolatban, amit a fejünkben a képhez adunk, de a képen csak egy statikus pillanat van, pontosabban a múló pillanat válik statikussá a képtől. És erre gondolok: a pillanatok örökké mozognak, nem akarom, hogy statikussá legyenek, szeretném a képeken is érezni, ahogy tovább mennek, mozognak.

Yesterday we went for a walk in the woods with my family. I was thinking about these moments that are coming and passing by their nature, and how could I just portray this movement, how could I portray „the passing moment”. It is easier with people, because they just move, but how can I do it with other living creatures like trees, plants, flowers? They are not moving in the sense we do, but this is exactly the point: we move, and we still can have a passing feeling for a tree, for example.

Tegnap kirándulni voltunk a családdal; a régi útvonalon mentünk: Hármashatárhegy-Hűvösvölgy. Ezek a jövő-menő pillanatok forogtak bennem, hogy hogyan tudnám őket megragadni, ábrázolni, hogyan tudnám a „múló pillanatot” lerajzolni? Ez persze könnyebb az emberek esetén, hiszen azok maguktól mozognak, de hogyan tudom ugyanezt megtenni olyan élőlényekkel, mint a fák, virágok, növények? Ők nem mozognak abban az értelemben, ahogy mi, viszont pont ez a lényeg: mi mozgunk, és nekünk is lehet egy átsuhanó érzésünk például egy fával kapcsolatban.

Signed tree / Jelölt fa

Subtitles from left to right / Alcímek balról jobbra
1. Static / Statikus
2. Passes / Elhalad
3. Closer / Közelebb
4. Stretching / Nyújtás