Éppen arra gondoltam, hogy mikor voltam én utoljára a Szigeten hard rock zenére headbangelni, amikor hoppsz! a bokám alám került én meg rázuhantam. “Oh, we lost the best dancer!” sóhajtoztak a táncparketten összeszedett, ismeretlen nemzetiségű fiatalok, majd headbangeltek tovább. (A válasz a fenti kérdésre amúgy: a szigeten soha, de egyszer nagyot mulattam ily módon a pacsai diszkóban, 1996-ban. )

Barátnőim hősiesen felajánlották: a Sziget belsejéből kivezető 2 km-s úton gólyaviszivel kivisznek. “Mind a ketten cserkészek voltunk” győzködtek, amikor kétkedő pillantásokat vetettem, noha nem tudtam jobb megoldást én sem. 30 mp kellett ahhoz, hogy rájöjjenek: kétkedésem nem volt alaptalan. De a csajok ugye furmányosak: Didó ráparancsolt két arra kószáló, megtermett fiatalamberre, hogy segítsenek kivinni. A két fiatalember – berlini illetőségűek – pedig teljesítették a kirótt feladatot: a 2 km-s utat a vikingnek kinéző nyakában és ölében tettem meg. “This is like Scarlett O’Hara and Rhett Buttler” viccelődött az egyébként baloldali lap szerkesztőjeként tevékenykedő berlini. Búcsúzóul megígértük: mindenképp viszünk nekik valami finom, házi készítésű ételt.

Ilyen vidám balesetem még sosem volt, noha most egy, de inkább két hétre a lakáshoz vagyok kötve, mivel a lábon járás nem megy. Úgyhogy azt sem tudom, hogy miként juttatom majd el a finom, házi készítésű ételt a két szimpatikus berlininek.