Volt a spájz-szekrényben egy egész csomag tavaszról maradt maceszem; időről-időre felmerült bennem, hogy kellene valamit vele kezdeni. Tegnap, ahogy Eszter könyvét (nem a purimi, haha!) nézegettem, megtaláltam a macannya receptjét (168. old), és lelkes lettem: nem bonyolult és végre kezdhetek valamit a maceszjaimmal (a sokak által ajánlgatott maceszlisztté zúzást nem tartom testhezálló feladatnak).

Nosza, bevásárlás, fenyőmag-hajkurászás a Match-ban…és már vásárlás közben kiütközött rebellis vérem, mivel a hentespult előtt elhaladva úgy döntöttem, hogy darált húst is teszek bele, úgy legalább több lesz és vihetek a munkahelyemre is. E gondolattól felbuzdulva a gondosan kicentizett tejszín-mennyiségnél többet vettem, de a sajtpultnál már ezt valahogy elfelejtettem. A boros polcoknál megállapítottam, hogy még mindig nem árulnak 2-3 decis kiszerelésű bort, úgyhogy rövid tépelődés – cca. 2 mp – után úgy döntöttem, hogy ezúttal vörösbor nélkül fogok főzni.

Na, belevágtam, kavartam, reszeltem, konzervet nyitottam…de például a sajtszósz csak nem akart sűrű lenni. Mit kell ezzel kezdeni – vontam fel a szemöldököm -, de persze Eszter könyve erre is válaszol: rakjak bele egy tojás sárgáját. Jó: tojás nyit, elkavar, de sajnos a kívánt hatás elmaradt. Ezek után jutott eszembe, hogy talán mégis tartanom kellett volna magam a mennyiségekhez: a valamivel több tejszínhez – precíz méricskélés után állapítottam meg ezt az új mértékegységet – nyilvánvalóan valamivel több sajt is dukálna. De az nincs. Jó, hát akkor most ez van.

Eljött a rétegezés ideje. Egy sor macesz, egy sor husis-gombás trutymó – már önmagában isteni – és egy sor sajtszósz. Itt újabb nem várt bonyodalom keletkezett: mivel a sajtszósz állaga valamivel hígabb lett a kelleténél, ezért a maceszra öntött sajt egyáltalán nem képezett önállónak látszó réteget. Hát ez így nem lesz jó – gondoltam -, úgyhogy a továbbiakban közvetlenül a husis-gombás trutymóra öntöttem a sajtszószt. Az előírtaknak megfelelően – micsoda attitűdváltozás! – hagytam állni 15 percet – közben felfedeztem, hogy máris összeolajoztam a szép új könyvet -, majd beraktam a sütőbe.

Nem tudom mennyi idő telt el – és amúgy Eszter a sütési időről rejtelmesen nem is nyilatkozik -, de én úgyis mindig szemre és szagra megyek. Egy idő után elérkezettnek láttam a pillanatot: szagra rendben lévőnek gondoltam, és vizuálisan is késznek tűnt az ebéd, úgyhogy kiszedtem a sütőből. Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a képen, viszont nagyon-nagyon finom lett. Volt bennem egy kis félelem, hogy a macesz majd fűrészpor-ízű lesz, de ehelyett valami nagyon finom puha, épp a kellő mértékben csúszós tészta-szerűség sült ki belőle.

Egy-két szóval összefoglalva: ma nagyon jót ebédeltem, és még hasznosítottam a spájzban elfekvő készeleteket is.