Most valahogy sok a mondókám.

Tegnap találkoztam egy lélegeztető géppel. Sajnos az anyámat lélegezteti. Eléggé borzalmas; ehhez képest a két fridzsider méretű ferezis-gép smafu. Anyám nagyrészt altatásban van, mert hát vizsonylag kevesen vannak azok, akik jól bírják a géppel-lélegeztetést, amikor is a szájon keresztül levezetnek a tüdőhöz vmi nem kicsi tubust és a gyomornedvet az orron vezetik ki. De állítólag ma már leveszik róla.

Természetesen az orvosoknak fogalmuk sincs, hogy mitől romlott ennyire az állapota. Már mér is lenne. Az osztályvezető főorvos – aki egyébként anyám jó ismerőse – vonogatta a vállát és közölte, hogy csak találgatni tud, de azt meg minek, majd elsütött egy libákkal kapcsolatos poént, amiről nem teljesen értettem, hogy hogy jön ez ide.

Ezen túl tegnap találkoztam egy e-Magyarországponttal. Felemelő érzés volt a budai MÁV kórház portáján emilezni és wiwezni.

Még ezen is túl tegnap megnéztük Koltay Gábor Trianon c. filmjét. Az egész olyan, mint egy színes-szagos ápr.4-i áltisis ünnepség (versmondás, éneklés, zászlóbehozatal mind megvan), sok sületlenséggel meghintve. Az egyetlen, amit adott nekem a film, hogy valamennyire átéreztem, hogy az akkori embereknek körülbelül mit jelenthetett a Versailles-i békeszerződés.