Szombaton megtettem/tük, amire titkon biztos sokan vágynak. Egy ágyboltban a pasimmal kipróbáltuk az összes bemutatott ágyat. Egy hatalmas hangár-szerű helyiségben szép módszeresen másztunk le az egyikről, föl a másikra és így tovább. Baromi szórakoztató volt összehasonlítgatni, hogy az atkamentesített vagy a szuper-biomatrac a jobb. Az egyikre még rá is ugrottam, az meg azonnal reccsent is egyet. De szerencsére nem tört el semmi.



Vasárnap megint voltam családlátogatni és megint olyanok voltak a családtagjaim, mintha egy nagy olasz család lennénk: viharos veszekedés egy órán keresztül, majd nagy összeborulás. A probléma ezzel az, hogy egyszer-kétszer ez szórakoztató, de mindig átélni az borzasztó fárasztó és idegesítő. Márpedig ez van: ahányszor hazamegyek, valaki(k) mindig veszekszenek. De a hugom valahogy jobban bírja, mint én bírtam anno: ő nagyon beszól, illetve visszaszól. (Vagy én is visszaszóltam? Már nem emlékszem, de tény, hogy a konfliktus-kezelési technikámon ez nem segített, ugyanolyan kis alulfejlett maradt…mindmáig.)



Most tudtam meg, hogy az egyik kollegám – 32 éves – 16 éves kora óta együtt van a feleségével. Ez nagyon hihetetlen nekem. Ezzel átvették a vezetést az általam ismert párok között a “legfiatalabban jöttek össze” kategóriában.



Galadka pedig szakított/szakítottak. Kicsit szomorú vagyok emiatt, habár azt már jópár évvel ezelőtt sejtettem, hogy immár expasijához nagy adag türelemre van szükség extra adag alkalmazkodással. De azért nem féltem, még be sem rendeszkedik a szingli-életre, valaki máris lecsap a kezére.