A hétvégén azon gondolkodtam, hogy mit csinál az ember az olyan hirtelen jött “népszerűséggel”, amikor is sok ismerős közli, hogy ‘háhá olvastam ám a blogodat’. Ez történt ugyanis: Munk kartársnő cikke napját követően pár ismerős emigyen köszöntött. Ez önmagában persze nagyon kedves dolog, sőt kicsit olyan is, mintha hájjal kenegetnének, de felmerül a kérdés, hogy a tudat, hogy ismerőseim/barátaim/szüleim/kollegáim olvassák (olvashatják) dolgaimat, az mennyiben befolyásolja azt, hogy miről és hogyan írok. Eddig nem nagyon vettem erről tudomást, hiszen az ismerősök/barátok többsége nem tudott ennek létezéséről, vagy ha igen, akkor nem törődtem vele.

Péntekre viszont meghívtak valakinek a kerekedik születésnapját ünnepelni. Ennek kapcsán terveztem ehelyütt elmélázni azon a problémán, hogy miért is mennék el, ha az elmúlt másfél évben gyakorlatilag öt mondatnál többet nem beszéltünk, és úgy érzem, hogy egyfajta időtöltésként szolgáltam korábban az illető számára, amíg erre szüksége volt, és hogy egyik pillanatról a másikra hogy megváltoznak emberek, viszonyok. De azt is gondoltam, hogy egyszer ilyen kerekszületésnapos az ember, és had örüljön, én meg már megint nyelem a békákat. A születésnapos a buli egy pontján közölte, hogy “rátévedt” a blogomra, és egy részét el is olvasta.

Namármost az a tény, hogy mi ketten erről a problémáról nem beszéltünk, viszont ha leírom, akkor szembesül vele (ahogy ez történik, ha valamikor elolvassa e sorokat), viszont ugyanúgy mások is értesülnek az egészről (akik nagy többsége persze nem tudja, hogy miről van szó). A kérdés pediglen az, hogy ilyen és hasonló esetekben vajon hogy dönt az ember: inkább nem írja le, nehogy megbántson másokat, nehogy probléma legyen, nehogy valaki megsértődjön, nehogy valami kiderüljön, nehogy…vagy leírja, hiszen ez az ő élete, az ő gondolatai, az ő érzései, és igyekszik nem törődni azzal, hogy mások vajon mit szólnak.