Na, ezt is megértük. Roma csávó lett a nagy magyar tehetségkutató verseny győztese. Személy szerint ennek nagyon örülök, bár szerintem a világbéke és a svejciség csak rövid ideig tart. Inkább egyfajta össznemzeti ál-önigazolás lesz belőle nemsokára, körülbelül így: „Nekem nincs semmi bajom a cigányokkal; a Megasztárban is a Caramelre szavaztam”. Na, mindegy, azért ez is valami. És nem utolsó sorban azért tud a gyerek.

***
Voltam anyáknapjázni a Pötyinél. Pontosabban lettem volna: nagyapám nem engedett be, mivel a nagymamám körül kisebb katasztrófák történtek. Korábban meg megkérdezte az apukámtól, hogy most ő akkor hol is lakik.
Borzasztó ezt látni (illetve a kaputelefonban hallani). És a nagypapám se mai csirke; valószínűleg az tartja benne az életet, hogy naponta elmehet vásárolni, gondoskodhat a Pötyiről, keresztrejtvényt fejthet és bosszankodhat a „görbelábún”.

És még borzasztóbb, hogy az öregség, a testi romlás közelsége kavar fel leginkább, s nem az, hogy mindez a nagyszüleimmel történik. A szűk – 4 fős – családot leszámítva ugyanis nem funkcionálunk családként. Ez engem azért bánt egy kicsit; a hugom – aki még annyit sem tapasztalt kiskorában a kibővített „családéletből”, mint én – inkább egyfajta sértettséget érez, hiányt kevésbé.