Üdvözlet a blogtérben a tagboard-hős BendzsiBoynak!

***
Ma eképp udvarolt nekem a főfőnököm.
„Csomóan dicsérnek téged. De én ezt itt nem tapasztalom. Biztos, hogy a helyeden vagy? Nem egy szobával arrébb kéne ülnöd?”

Hát ez elég kedves, hogy így „lelkizik” velem, már majdnem meg is hatódtam. Lehet, hogy túlérzékeny pillanataimban kissé szigorúan ítélem meg…de azért alapvetően biztos nem tévedek.

A szomszéd szobában – a közvetlen főnökömön túl – a PR részleg van, és én már régóta tudom, hogy pr-kedni ha akarnék sem tudnék, annyira belémivódott az újságírós kukacoskodás, hogy jó lélekkel – nagyjából – semmit sem tudnék pr-elni, már azok közül, akik egyáltalán ilyet igényelnek. (Elvégre fikázni mindig könnyebb…:-)

Már a piackutató-működésem is súrolja az én civil-lelkem épségének határait, annyira nem szeretnék kormányzati dolgokban részt venni. Mert hát sajnos a rendes, társadalomtudományi – nem beszélve médiahasználati, internetezéssel kapcsolatos – kutatásokra csak az államnak van pénze, és azt hiszem ezzel mindent el is mondtam.

Érdekes (?) módon szociológusoknak nagy karrier-lehetőség a kormányzati szféra: viszonylag sok ismerősöm tevékenykedik valamelyik minisztérium 128. szobájában. Őszintén szólva nem nagyon értem, hogy hogyan bírják ezt gyomorilag. Két magyarázatot látok. Hatalom – azt hiszem ezt nem kell ecsetelnem. Pénzkereset, valamilyen módon, ami kicsit elfogadhatóbb, mint az előző.
Jó, persze, nem vagyunk egyformák, van akit motivál a hatalom – engem speciel nem igazán. Pontosabban nem így.

Sajnos függetlennek sem olyan könnyű lenni – mármint úgy, hogy ilyen minőségében dolgozik az ember.

Visszatérve főfőnököm kérdésére, miszerint jó helyen vagyok-e (szakmát tekintve, nem munkahelyet), sajnos még mindig nem tudom a választ.