A buliban a Hotel California c. méltán nagyhírű számra roptuk; ezúttal spanyol nyelvű előadásban. Előtte meg az I will survive ex-kedvencet nyomták, szintén – az egyébként nem túl számos – spanyolajkúaknak kedvezve. Egy ponton pedig azt ordibáltam a szomszédom fülibe, hogy mingyá’ csehül is hallani fogjuk.
Öt perccel később a gimnáziumi barát azt visította a fülembe, hogy “Legközelebb csehül fogjuk hallani”.
Hiába, no: az azonos szocializációs közeg hatása.

****
Van-ez a kis limonádé-ügy (enyhe eufémizmus). Igazából ez a kis ügy Magyarország szinte összes éttermére kiterjed. Nevezetesen, hogy nem hajlandóak limonádét felszolgálni annak ellenére, hogy vélhetően az összes hozzávaló a rendelkezésükre áll. Nem értem: azt hittem – én, fél-rendszerváltásos generációbeli gyermek -, hogy ők szolgáltatók, és a szolgáltatók megtesznek mindet a nagyrabecsült vendégekért. Például csinálnak neki limonádét: cikor, citrom és szóda vagy ásványvíz. Aztán felőlem beárazhatják. De nem ez a helyzet: néhol szomorúan, néhol felháborodottan ingatják a fejüket a pincérek, hogy sajnos nincs limonádé. Ilyenkor általában kérek ásványvizet, cukrot meg citromot és megcsinálom magamnak a helyszínen. Felfoghahatlan számomra, hogy ezt miért nem képesek megtenni a konyhán, mi az a földöntúli erő, ami visszatartja őket attól, hogy engem – a kedves, hőn szeretett vendéget – elégedetté és mosolygóssá tegyenek.