“Jó reggelt kívánok, a Széna tér következik. Én nem fogok nyomorogni. Önöknek meg mindegy” utalt a villamosvezető a mikrofonban arra a jelenségre, hogy az emberek felszállás után csak két lépést hajlandóak beljebb menni, és ott tülekednek az ajtó körül, nemcsak villamoson, de buszon és metrón is. Régebben azt hittem, hogy ez egy tipikusan magyar jelenség, de meg kellett bizonyosodnom arról, hogy az olyan civilizált városokban is, mint Peking, sokkal rosszabb a helyzet, Londonban és Párizsban meg a mienkéhez hasonló. Utóbbiaknál csak sima nyomorgás van az ajtó körül akkor is, ha két méterrel arrébb öt ülőhely is van. A pekingi metrón azonban élet-halálharc folyik már a ki – és bejutásért is: ki sem nyílik az ajtó, máris özönlik be a nép a metrókocsiba, míg a leszállóknak nagyjából dzsungelkésre lenne szüksége ahhoz, hogy nyugodtan le tudjanak szállni. Egy udvarias európainak – az első sokkhatás után – nagyon kell szednie a lábát és élesítenie a könyökét, ha nem akar egy megállóval tovább utazni.

****
Megvolt a nagy amőbás buli: egy estére a miniszterelnök Ferenccé – néha Ferikémmé – változott. Csak nekünk, csak akkor, csak ott. Ferenc lazába’ érkezett: farmer, kockás ing. Minden asztalhoz odament és mondott egy-két kedves szót, kinek azt, hogy “Sörözzetek!”, másoknak azt, hogy “Hajrá!”, de nekünk csak egy közepesen buzdító “Sziasztok!” jutott.

Ezután következett a plenáris ülés, melyen Ferenc rögtön egy kérdéssel kezdett, melyen a hallgatóságnak mélyen el kellett gondolkodnia. A kérdés zanzásítva: Miért van az, hogy az emberek a saját jövőjüket sokkal pozitívabbnak látják, mint az országét? Ezt követte a beszéd, és ez alatt mi nagyon gondolkodtunk a megfejtésen. (Megfejtések voltak: az emberek bíznak magukban, de nem bíznak a politikában; a politikusok átejtik a népet stb.)

Majd jött a kérdések órája: elsőnek egy szakoktató bácsi ragadta magához a mikrofont, és ott is tartotta cirka tíz percig. Előbb a szakoktatók, később pedig a veterán autók sanyarú helyzetét kérte számon Ferencen. (Tipikusan az a szituáció volt, amikor egy egyszerű, rendes ember szeretne változtatni a dolgok rossz állásán, és egyszer elhatározza magát, hogy “felmegy a miniszterelnökhöz, hogy személyesen tegyen az ügyért”. Röhögtem, de sajnáltam is.) A többi kérdés az EU-alkotmánnyal, köztársasági elnökválasztással volt kapcsolatos (ez utóbbi kapcsán Ferencnek módja volt hangsúlyozni, hogy az MSZP egy valóban demokratikus párt – nem úgy mint a Fidesz).

Egyszercsak, – out of the nowhere – előpattant egy kövérkés elegáns-trendi férfiú, akiről látszott, hallatszott, hogy szokva van a nyilvánossághoz, ugyanis nem makogott, nem öööö-zött és koherens mondatokat ejtett ki a száján. A férfiú kiperdült a placc közepére, magabiztosan bemutatkozott “XY vagyok”, mszp-s aktivista, a nemtudommilyen pártszervezet nemtudommilye, aki szükségesnek látta elmondani, hogy ő bizony ott volt azon a sebnyalogató mszp-s konferencián. (Enyhe moraj: többen is seggnyalogatónak értették.) “Blablablabla – és ebben gondolom te is egyet értesz Ferenc – bennfenteskedett – blablabla. A baj szerintem az, hogy a politika eltávolodott az emberektől blablabla.” Ez volt a közhelyek csúcspontja a “nép most beolvas a miniszterelnöknek” találkozók keretében. De Ferenc bírta a strapát, és figyelt.

A mi élményünk eddig tart, mert jött egy hódmezővásárhelyi fiatalember, aki felemésztette a türelem utolsó morzsáit is. (Ő is a derék, becsületes, “most megmondom” fajtából való volt.) De az index tovább mulatott.