Megismerkedtem Mérő Lászlóval: kezetfogtunk és két mondatot beszéltünk az aktuális adatbeszerzési akcióról. Az ember így képzeli el a nagyon jófej embert: kedvesen mosolygós-csillogós szemek, nyugodt hanghordozás, visszafogott mosolygás. (Én persze vigyorogtam mint egy tejbetök. Akár egy gruppie. Na jó, ez talán túlzás.) Speciel csak cikkeit olvastam – különösen emlékezetes az összes „Maga itt a tánctanár?” -, de ez nem zavar a lelkesedésben.
Viszlát múlt! Hello jövő!
Az élet már csak olyan, hogy ami egyszer elkezdődik, az egyszer menthetetlenül véget is ér. És az elengedésben van valami szép: emlékezni a kezdetekre, aztán búcsúzni és helyet csinálni az újnak. A nyomtatott mintás plexi...