Mintha kétszer olyan hosszú lenne minden nap, mint eddig. Mintha nem is két hét, hanem egy hónap telt volna el. Nekem már két hét, de lehet, hogy másnak még csak két hét. Teszek-veszek, emberekkel találkozom, új dolgokba fogok, de az agyam csak egyetlenegy kérdés körül forog, képtelen vagyok bármi másra tartósan odafigyelni.

Jó és rossz is ez. Jó, mert legalább letisztulnak a dolgok, a hiány érzete mellett talán sikerül beazonosítanom más érzéseket is. Rossz, mert nem tudok igazán mással foglalkozni, az agyamat lefoglaló egyetlenegy kérdés mindig beúszik, bármit is csinálok.

Pedig ma, 13 év kihagyás után, ismét megyek jazzbalettra. Kiváncsi vagyok, hogy mennyire rozsdásodtam be. Az nem kérdés, hogy nagyon. A kérdés az, hogy mennyire nagyon. Korábban sem voltam az az kínai akrobatalány alkat, de mostanra már derékfájós öreglány lettem.
****

Egyik éjjel azt álmodtam, hogy megcsalt az egyik barátnőmmel. Üvöltöttem, mint egy fúria. Nagyon rossz volt fúriának lenni, nem is akarok még egyszer. Tudtam, hogy nem használ semmit – sőt -, szégyelltem is magam, de vitt a sértettség érzése, és csak üvöltöttem, amitől rosszabb lett, és amitől még jobban üvöltöttem. Rosszabb volt, mint egy zöld trutymós rémálom.