Az orogo Női lapozója nagyon ráállt erre a lélekbulvár vonalra – de nem rossz. Szendi Gábor újabb cikket írt (ráadásul múltkor a HVG hasábjain fedeztem fel a nevét), ami elgondolkodtató.
„A játszma (game) olyan kommunikáció, amelyhez legalább két ember kell, s mindkét félnek rejtett nyereség a célja. ….
A nyereségek leggyakrabban valójában egy általánosabb forgatókönyvből, a scriptből érthetők meg. A script egy rejtett életprogram. Legelvontabb formájában négy alapverziót szoktak megkülönböztetni: „Én OK vagyok, a világ is OK”; „Én OK vagyok, a világ nem OK”; „Én nem vagyok OK, a világ OK”; és „Én nem vagyok OK, a világ sem OK”. ….
A játszmák feloldhatók, csak kell tudni lemondani a nyereségről. A scriptek már keményebb dió, ezeket „házilag” nem könnyű felfejteni és hatástalanítani. Mert a script a személy identitásának alapjait jelenti, és ezt nem lehet csak úgy elvenni, helyette fel kell építeni egy másikat. Az élet nagy kérdése mindig az, hogyan töltsük el a hátralévő részét. A script persze erre van kitalálva, hogy ne kelljen ezen gondolkodni. Csak az vele a baj, hogy azt nem mi írtuk, hanem szüleink, s mi csak a végrehajtók vagyunk.”
Mindez azt sugallja, hogy nincs változás: gyerekkorunkban megíródik a script, aztán meg a parancssor fut egész életünkben, mi meg csak nézhetjük, hogy hogyan romlanak el a dolgok körülöttünk – már ha egyáltalán észrevesszük, hogy valami nincs helyén. A script szerint lehet másokban és magunkban keresni a hibát; de kérdés, hogyha rájövünk a script egy részére (azaz a mindig másban hibát kereső, vagy mindig önmagában hibát kereső például), akkor ezt tűrni kell ha nem jó? Ezek szerint generációkon keresztül ugyanaz a script fut? És mi van, ha én változtatni akarok? És mi van akor, ha a script több részből áll, és ezek ellentmondanak egymásnak?
****
Megtaláltam kedvenc bugyuta bárányomat. Mindig puha, meleg érzések szállnak meg, ha ránézek.
