Azt kérdezte tőlem, hogy miért nem vagyok többet a nagyszüleimmel.

Úgy alakult, hogy a nagyszülők valamiért jobban szerették/értették egyik gyereküket, mint a másikat. Az egyiket jobban értékelték, mint a másikat. Úgy alakult, hogy a nagyszülők jobban szerették az egyik gyerekeit, mint a másikét. Vagy legalábbis több közük volt hozzájuk. Úgy alakult, hogy nem alakult ki kötődés a másik gyerekei és a nagyszülők közt.

Tegnap családi ünnepeltünk: a két testvér és gyerekeik. Mintha mindig is így lett volna. Sült liba, krumplipüré, bejgli, dumcsi. A testvérek pedig távol egymástól: talán sosem lehet áthidalni azt a szakadékot köztük, ami az elmúlt 57 évben keletkezett, és amivel a másik csak most kezd el igazán foglalkozni. Azt nem tudom, hogy az egyik érzi-e egyáltalán a szakadékot.

Sajnálom, hogy nem alakult ki kötődés bennem az apai nagyszüleim iránt. Szeretném ha lenne, de nincs. Csak szomorúság van, hogy a hiány felett és okán, és tehetetlenség-érzés a két öreg, magatehetetlen ember láttán, rájuk gondolva.

Pont egy éve ugyanerről írtam. Most Pötyi nem ismeri meg a gyerekeit.