Nézünk a képeken: a bakterfiú és a macája. Valamilyen újágírós eszem-iszomon készültek jó pár éve. Már nagyon kifakultak, eltűnt a hajunk és néhol a pupillánk: a tartósító fixíroldat valahogy elpárolgott az üveg alól, a nap kiszívta, vagy nem tudom mi történt. Mikor kezdett el fakulni? Talán párhuzamosan a lelki folyamatokkal, de egy éve legalább. Az érzések és a bizonytalanság becsusszant a keret alá, és a barna-fehér képek szép lassan párologni kezdtek. Azért nagy részünk még megvan: a testünk, a fejünk, a ruhánk, látszik az ölelés. Meddig.

Élénken élnek bennem az emlékek, a megszokott mozdulatok, mosolyok, beszélgetések. Amikor ott vagyok, minden dolog helyét tudom, mintha otthon lennék, és mégsem. Megszagolom a párnákat is. Ez az igazi mazohizmus. Az egyik fainas bekerült a sufniba. Nehéz mit kezdenem az elmúlással.