Kezdek igazi ügyféllé válni.
Tegnap bementem egy óraboltba, ahol a papám kerekedik szülinapjára kerestem megfelelő ajándékot. Ki is szúrtam egy harmincezreset. Akarok fizetni, kérdem, kártyával lehet-é. Igazából költői kérdésnek szántam, de nem az lett, mert az eladó közölte, hogy nem. Teljesen ledöbbentem, hogy egy óraboltban, ahol többszázezres órák is vannak, hogy-hogy nem lehet kártyával fizetni, és egyébként is, 2006 van.

“Na de mégis, hogyan gondolják azt, hogy az emberek szézhetvenezer forintokkal szaladgálnak a zsebükben” – kérdeztem az eladótól, miközben egy Longiness órára mutattam. “Megoldják” – hangzott a frappáns válasz. Ettől eldurrant az agyam, el is mentem a boltból, és bár nagyon fáradt voltam, de végigcaplattam a bevásárlóközpont összes, hat darab óraboltját, mert már csak dacból sem akartam visszamenni készpénzzel. Végül persze én jártam jól: a hatodik boltban sokkal szebb és olcsóbb órára leltem, és természetesen kártyával fizettem.

De ez akkor teljesen érthetetlen számomra, hogy még mindig vannak Budapesten olyan helyek, ahol drága áruk vannak, és nem lehet kártyával fizetni. Az emögötti hozzáállás meg aztán végképp érthetetlen: hogy nem én vagyok a tulajdonosért, hanem pont fordítva, és már lejárt az az idő, amikor óraboltból csak egy volt tíz kilométeres körzetben. Úgy tűnik, hogy ez, 16 év után, még mindig nem esett le mindenkinek.