Beszélgettem anyukámmal.
Nem akartam, mert nem éreztem magam felkészültnek, de aztán mégis belesodródtam. Elmaradt a rettegett üvöltözés; nyugodtan hallgatta az összes, a hónapok során gyűjtögetett családi konklúzióimat, néha számonkérésemet. Jó volt elmondani, ám a várt katarzis elmaradt – legalábbis belőlem. Azt gondoltam, hogy ha ezt valaha megbeszélem vele, akkor majd nem leszek ideges és irritált; megnyugszom, és derűs elégedettséggel, bizakodással tudom szemlélni az élet folyását.

Hát baromira nem ez történt: majdhogynem ugyanolyan irritált maradtam, talán csak kicsit csökkent. Utólag végiggondolva valami olyasmi volt bennem, hogy majd jól kiadom a dühömet, és jól elmondom, hogy mennyire tőle/tőlük kaptam mindazt, amivel most bajom van – a függő módban létezés, a konfliktus-(nem)kezelés, a bizonytalanság.

De be kell lássam, hogy ez csak a felelősség áttolása (lenne) lett volna, ami ugyan megkönnyebbít, de konzerválja is egyben a (most) rossznak vélt beidegződéseket, a sebeket. Hiszen ha rárakom másra a felelősséget, akkor nekem nem kell törődni vele, mivel nem is én “tehetek” róla, ő a “bűnös”, ő “tehet” róla, ő “csinálta” nekem azt a rosszat.

Pedig nem is; tudatosan biztos nem. És bárhogy is van, most már ez van, ezzel kell valamit kezdeni; nekem, és nem nekik.

(Epilógus a posthoz: most megint olyan bölcsnek érzem magam, mint aki megint rájött az élet nagy kérdéseiből egyre, aztán holnap már ugyanúgy fogok gyötrődni és őrlődni a különböző “miért van ez így” típusú kérdéseken.)

Addig is: a Wild-lányok hajfestés közben.