Éjjel azért rúgtam ki magam alól a lepedőt, mert nem tudtam álmomban dönteni a kék és a zöld-sárga csempe között.
És itt biztos nemcsak a csempékről volt szó, bár kétségkívül ez is nagyon foglalkoztat. Sokkal inkább arról van szó, hogy hónapok óta két érzés között csapódok ide és oda, a szünetekben megspékelve egy harmadikkal, és ezek teljesen kimerítenek. Düh és dac, néha egy kis megnyugvás. Kimerít továbbá az, hogy a napjaim fele biztosan nem az aktuális dolgok feldolgozásával tellik, hanem képzeletbeli párbeszédeket folytatok, újra és újra ütöm a fejem a saját falamba dühömben és néha sértettségemben, aztán rájövök, hogy mit is csinálok és akkor már azért verem,a fejem, mert már nagyon elegem van magamból. Futom a kis gondolati köreimet, már szakadék a pálya közepén kitaposott út, és még nem tudom abbahagyni, pedig arra gondolok, hogy milyen jó lenne. Egyszer-egyszer úgy érzem, hogy „jaj, de most milyen jól rájöttem valamire” – és két nap múlva már újra ott rovom a köröket a pályán. Jó lenne elengedni, nem foglalkozni az egésszel, jó lenne, ha képes lennék az új élményeket is igazán beengedni.

****
if you’re lost you can look–and you will find me
time after time
if you fall I will catch you–I’ll be waiting
time after time
*
What if God was one of us
Just a slob like one of us
Just a stranger on the bus
Trying to make his way home
*
And I said „What about Breakfast at Tiffany’s?”
She said „I think I remember the film
And as I recall, I think we both kinda liked it”
And I said „Well, that’s the one thing we’ve got

Sok-sok éve kerestem már ezeket a számokat. Most két fokot javult a hangulatom.
Köszönet B. Istvánnak és W. Anikónak.