Néha visszaolvasom a régi posztokat, és általában az a benyomásom kerekedik, hogy mekkora nyávogás az egész. Nem is értem, hogy miért is olvassa bárki.
És ez utóbbi kérdés bújtatottan megegyezik azzal, amire már nagyon-nagyon rég óta nem tudok válaszolni, és ez eléggé furcsa és rémisztő.

Narratív pszichológiáról tanulunk, és mondja a tanár, hogy mindenki narratívában gonolkodik magáról. Á, ez ismerős – gondoltam, hiszen én vagy párbeszédeket folytatok a fejemben valós emberekkel valószerűtlen szituációkban, vagy narratívában kommentálom saját magamat, történetként elmesélem magamnak azt, ami épp történik velem. Mostanában egyre többször próbálok magamban másnak mesélni magamról – legfőképpen a pozitívumokról, a szerethetőségről – és egyszerűen nincsenek saját szavaim, mindig csak mások által elmondott dolgokat sorolok. Mások szemén keresztül látom magam, és ez elsőre megijeszt. Meg másodikra is.

Ugyanakkor azon is elméláztam, hogy ‘de mér’ hogyan tudja látni saját magát bárki is, mint a cselekedeteire adott reakciókon keresztül. De igazából talán nem is ez a gond, hanem az, hogy a tulajdonság-listának nincsenek saját elemei, csak a másoktól összegyűjtöttek. És ezeket sem tartom nagyra: tipikus csapda ez; a meglévő dolgokat nem értékelni. „Szervezőkészség – á, hát azt mindenki tud!” – emígy a kifejlett érvrendszer. De mindegy is, mert ez sem az én saját értékelésem; nekem ez eszembe se jutna.

Most körülbelül úgy érzem magam, mint aki bement egy nagy raktárba, ahol baromi nagy a kupleráj, de tudni lehet, hogy ott vannak nagyon érdekes/értékes dolgok, csak sok munka a rendrakás. És türelem kell hozzá. (Mennyire kis egyszerű metafora ez.)