Az első találkozások már mennek; túltettem magam a feszengésen, a tipikus nehézkes-nyikorgós kérdéseken. Most viszont lesz egy első második-találkozó, és máris pánikban vagyok. “Úristen, mi van ha átkarol stb stb.?!” De még konkrétabban: várnak(-e) tőlem valamit, amiről nem tudom, hogy akarom-e egyáltalán.

Mindig ott a kérdés: ez vajon lehet jó? És ő az-e, csak nem tűnik fel elsőre? Ez körülbelül olyan gondolati kör, mint régen, péntek esténként, amikor épp otthon maradt az ember, és meg volt arról győződve, hogy az évszázad bulijáról marad le. És persze erre kérdésre nem lehet válaszolni; főleg úgy nem, ha az ember kétpecenként hasonlítgatja az érzéseit múltbéli érzésekhez, emberekhez; ha az ember szinte görcsösen ragaszkodik ezekhez. Ugyanakkor hajlok arra a válaszra, hogy alapvetően az ösztönök adnak választ ezekre a kérdésekre; a probléma csupán az, hogy vajon ez a gondolkodás (ő-e az?) és a ragaszkodás a múlthoz, a volt szép dolgokhoz mennyiben “téríti” el az ösztönöket, már ha ilyen egyáltalán létezik. Hiszen láttunk már arra példát, hogy a túlzott elemzés, gondolkodás miatt egyszerűen el-kimúltak érzések.

Emellett persze az is érdekes, hogy az ösztönösnek érzett érzések miből táplálkoznak, mi a motiváció mögöttük. A magam esetében például simán lehet egy olyan, nem túl tudatalatti mozgatórugó, hogy itt vagyok 30 évesen, a kortársaim között van már, aki harmadik gyerekét várja és él a párjával, többnyire jól. Én meg épp most trendi szóval szingli lettem, akkor is, ha mérhetetlenül utálom ezt az egész fogalmi kört. Tehát a kérdés az, hogy az ösztönös választásba például mennyire zavarhat be ilyen vélt/valós kortársi nyomás. De már csak azáltal bezavarhat, hogy én ezen gondolkodom.
Amúgy valószínűleg kissé előreszaladtam, megint túlkombináltam magam.