Egy pénteki koncerten az énekesnő nyakában ezt láttam. Elöntött a büszkeség, meg az a fajta érzés, amit egy anyuka érezhet, ha a gyereke egy iskolai színdaraban jól szerepel.

Sokszor kérdezik, hogy nem megyek-e ilyen meg olyan vásárra, meg nem akarnék-e online árusítani. Ez utóbbit még megfontolnám, de hogy vásározzak, az ki van zárva. Nemcsak azért mert korán kell kelni és napokig a tűző napon/ordas hidegben kell ácsorogni. Inkább önvédelemből: nem akarom azt a nyomást érezni, hogy nekem most le kell gyártanom még 30 valamit háromféle színkombinációban, hogy mindenki találjon kedvére valót. „Most divatos, most menő, most kell pörögni!” – szól a jóindulatú noszogatás, és erre ugyanaz a válasz. Nem akarok termelni, gyártani. Abból lehet válogatni, amit épp csinálok; ez nem kívánságműsor. Na jó, ez kicsit szélsőséges, meg hát azért hébe-hóba csinálok kérésre ugyanolyat, mint amire a kedves vevő mutat a képen. De ez nem rendszer-szerű, és nem is akarom, hogy az legyen.

Mindennek egyetlen oka van: nem akarok kiégni. Márpedig ha valaki ezt (vagy végülis akármi mást) megélhetésért, termelésért, kívánságműsorból csinálja, akkor sztem elkerülhetetlen, hogy 4-5 év alatt kiégjen. A művész mozis nyakláncokon – melyek úttörőek voltak – én már régóta nem érzek frissességet, új ötleteket, legalábbis nem olyan mértékben, mint mondjuk 4-5 éve. Akik vigyáznak magukra, azok viszont mással csináltatják az aprómunkát. Emberünk kitalálja a prototípust, a segédei pedig legyártják 5-10 darabban. Ezzel áthidalja a kiégés problémáját, viszont fokozottan kell gyártani, hisz’ még a segédeket is el kell tartania.