Mostanában sokszor van jókedvem, csak úgy. Csupa energia, mosoly és nyíltság. Pedig a lelki gubancok nem szűntek meg, csak már valahogy nem izgatom magam. Például határozottan érzem, hogy nyiladozik az a mentális vaskapu, amit hat évvel ezelőtt jó alaposan becsuktam, hogy az örökre úgy is maradjon. De ez hülyeség volt, belátom, már korábban is átszüremkedtek az ajtó túloldaláláról dolgok, majd a csontváz esett ki a szekrényből, mígnem kénytelen voltam magam újra kinyitni. Persze nem egyedül: azt hiszem sikerült az egyetlen olyan személlyel beszélgetnem, akivel tényleg lehetett Somáról és a viszonyunkról. Nagyon sokat segített.
Valahogy elkezdtek a helyükre kerülni a dolgok, már nem esem kétségbe, ha értékelni kell, hogy kapcsolatban hogyan viszonyulok és miért.
Valahogy elkezdtek a helyükre kerülni a dolgok, már nem esem kétségbe, ha értékelni kell, hogy kapcsolatban hogyan viszonyulok és miért.
Csináltam egy kéket is, gazdagon.
Amúgy ma sor került egy spontán író-olvasó találkozóra, amikor is az olvasó közölte, hogy ő mennyire szereti a blogomat, meg valami tükröt is emlegetett, de azt nem értettem. Alapjában leragadtam a közlés elejénél, hisz’ nem először hallottam. És akkor sem értettem, hogy pontosan mit is szeretnek.