Nyáron kezdtem ezt a könyvet; akkor 20 oldal után pánikszerűen abbahagytam. Megijedtem. Annyi ismerős dolog volt benne. Mostanában újra felvettem a fonalat; elmúlt a pánik.

“Most of us grow up and continue in the roles we adopted in our families of origin. …….. Or we might have lived with both parents, but because one was angry or frustrated or unhappy and the other would not respond sympathetically, we found ourselves in the role of confidante, hearing details of their relationship that were too much to handle emotionally. We listened, because we were afraid of the consequences to the suffering parent if we didn’t, and afraid of the loss of love if we failed to fill the role prescribed for us.”

Ez van; vagyis ez a múlt. Valószínűleg azért bírom olvasni, mert már nem félek ráismerni magamra, azaz igazából tudom, hogy mi a helyzet. Ez már fél siker. Most jön a másik – nem kevésbé nehéz – fele.