Beszélgetés egy pszichológus iskolatárssal.
– Ha valaki 16 éves kora előtt kezd el dohányozni, akkor az a személyisége része lesz, mintegy beég a személyiségébe.
– Ezt hogy érted?
– Egy ilyen ember késő estig egyik cigiről a másikra gyújt. Majd lefekszik, de éjszaka felébred azzal, hogy cigizni kell. Elfogyott. Kimegy a hévmegállóba, elhévezik a Batthiány térig, ott megveszi az épp kapható legszarabb cigit, majd megvárja a hajnali hévet, mert visszataxizni mégsem akar.
– Valaki rokonról beszélsz?
– Nem, magamról. De már tizenvalahány éve nem cigizek.
– Akkor ez csak úgy lehet, ha újra felépíti az ember a személyiségét?
– Igen, úgy.

Arról nem esett szó, hogy mi váltja ki azt, hogy abbahagyja az ember a cigizést és újratanulja önmagát, de gyanítom, hogy valami nagy krízis kell az ilyenekhez. Ez a beszélgetés két hete zajlott le, azóta mocorog bennem, hogy ez hogy is van, lehet-e ilyesmi. Nyilván azért mocorog, mert érintve érzem magam: a mostani időszakot úgy élem meg, hogy nálam is valamiféle újrafogalmazás, újraépítkezés történik. Nálam márpedig ezt krízis váltotta ki, az alapok teljes megrendülése. És nem is először. Az elsőnél viszont – motiváció hiányában – elmaradt a saját magam és motivációim újragondolása, hiszen a hatókörömön kívül esetett a krízist kiváltó történés, csak asszisztens lehettem. Most viszont nem úsztam meg; de talán nem is baj.