„Demanding” voltam , ami rossz érzés alapvetően. Görcsös és monomán. Közben tudtam, hogy ez egy meglehetősen rossz állapot, de mégsem tudtam magam kihúzni belőle. Aztán rájöttem a gyökerére. A hiány sok mindenre késztet; főleg ha e hiány ideiglenesen pótlódik. Amikor ezt realizáltam magamban megkönnyebbültem: legalább felismertem, és nem a „demanding” rossz érzésben nyűglődve vagyok, hanem egy felismeréssel többel. Ettől persze nem sokkal könnyebb, csak kicsivel: annak kell örülni, ami van.

****
Tegnapi olvasmány. (Immár fél éve olvasom ezt a könyvet; képtelen vagyok pár oldalnál többet olvasni egyszerre.)

„No one using the defense mechanism of denial makes a concious choice to tune out reality, to wear blinders in order to stop registering accurately what orthers are saying and doing. Nor does anyone in whom denial is operating decide not to feel her own emotions. It all „just happens” as the ego in its struggle to provide protection from overwhelming conflicts, burdens, and fears, cancels out information and input that is too troublesome. …… Denial feeds the need to control, and the inevitable failure to control feeds the need to deny.”