Tegnap fantasztikus filmet láttam a SZAGról. Ugyan a többiek közül páran ki voltak borulva, hogy ilyen szörnyű filmet még életükben sosem, és lehet, hogyha nem a SZAGról szól a film, akkor nekem sem tetszik.

De szerencsére a Parfüm c. film remekül megtalált engem, aki szerint a szagok borzasztó fontosak az életben: elsősorban az emberek szaga, a természetes – izzadság, dezodor, szappan vagy parfüm nélkül- szaga, ami a nyaki hajlatnál a legerősebb. A filmben – az idősödő parfümkészítő szájából – elhangzott egy mondat, miszerint az ember szaga maga a lélek (nem pontosan így), és hajlamos vagyok ezzel mélyen egyetérteni. Pontosabban azzal, hogy a vonzalomban (férfi vagy nő iránt, az most mindegy) nagy szerepet játszik a szag, és ugyebár a vonzalomban a lélek is viszonylag fontos dolog. A film gyilkos főszereplője amúgy pont a nők szagát szeretné valahogy megőrizni magának – és talán nem véletlen, hogy neki magának nincs szaga. A filmben legalábbis ezt mondják, ami hülyeség, mert a saját szagát senki sem érzi, de most ezt mellőzzük: fogadjuk el, hogy nem volt szaga, azaz nem volt lelke, csak megszállottsága.
A film amúgy zseniálisan van fényképezve, gyönyörű, élő képekkel teli; olyannyira, hogy az undorító, büdös 18.századi Párizst kissé éreztem az orromban.