Nem értem én a Népszabadságot.
A mostani Hétvége mellékletben van egy cikk Kínáról abból a fajtából, amikor az újságíró elutazik (telelni-nyaralni talán) és szép nagy szemekkel rácsodálkozik a világra, majd ír egy cikket. Ez eddig nem is baj, hiszen születhetnek jó cikkek a nagy rácsodálkozásokból.

A probléma az, hogy a Népszabadságnak 2005-ig voltak saját, Pekingbe telepített ázsiai tudósítói, akik ennél azért jóval mélyebb – és érdekesebb – írásokat közöltek. Most egészen konkrétan – és persze némi elfogultsággal – Krajczár Gyula cikkeire gondolok.
Például erre: Tetszik nekik az, amit látnak
Vagy erre: Egy kiút van, kortyolni egy jót
Avagy erre: Ahol fürtökben teremnek a harcosok
Meg erre: A tüzijáték a kecskének is kijár

(Sajnos a kedvenc cikkemet, amiben Krajczár Gyula – a cikk egyik részében – azt fejtegeti, hogy valószínűleg nem alkalmasak emberi életre azok a helyek, ahol nincsenek kínaiak, nem találtam meg.)

Azt nem értem én, hogy ha egy szerkesztőségen van valaki, akinek viszonylag széleskörű és mély tudása van valamiről, akkor miért nem ő ír cikket? Vagy ez úgy működik, hogy idén XY, jövőre Z utazik Pekingbe (vagy bárhova), és mindegyik ír egy uti beszámolót nagyjából ugyanazzal a kedves rácsodálkozással, hogy ‘jé, milyen érdekesen elegyítik a modernet a hagyományokkal’? Végül is nem is lényeges, hogy az olvasók XY-tól és Z-től nagyjából ugyanazt kapják? (Jó, persze én nyilván kivételes vagyok ebből a szempontból, mert engem fokozottan érdekel Kína, nade akkor is.)