Kicsit álszentnek érzem magam. Másoknak arról papolok, hogy csak őszintén van értelme blogot írni, én meg igazából képtelen vagyok erre. Nem mintha őszintétlen lennék, de a számomra igazán fontos dolgokról nem sokat írok, főleg nem konkrétumok szintjén. Persze ez döntés kérdése, lehet így is, csak akkor ne papolnék másoknak.

Egyrészről azt gondolom, hogy a velem valamilyen kapcsolatban lévőknek nem ilyen formában kellene értesülniük dolgokról, másrészről viszont ez az én személyes terem, amit megosztok másokkal olyan mértékben, ahogy jónak látom.
….
….
Elfelejtettem, hogy mit akartam írni. Jött sok telefon, meg a kispapa-maffia és kiment a gondolat. Arra emlékszem, hogy valamit a pasikhoz fűződő viszonyomról akartam jól leírni, de egy szóra sem emlékszem már abból, amit akkor olyan jól megfogalmaztam magamban.

Időközben viszont újabb eredményt könyveltem el magamban: sikerült egyenesen és lényegretörően megkérdezni a volt barátomtól valamit, amit eddig nem mertem, majd – szerintem – nem bunkón megmondani, hogy rosszul esett az aktuális viselkedése. Nem tudom, hogy ez minek a fejlődése, de valószínűleg itt két folyamat találkozott egyszerre: a személyes igyekezetem, hogy mondjam, amit valóban akarok, valamint a hozzá kötődés mértékének gyors csökkenése. És az is eredmény azt hiszem, hogy ezt most mind leírtam – hiszen tudom, hogy olvassa.