Elbúcsúztunk egymástól, csoporttagok. Nem gondoltam volna, hogy szomorú leszek. Valami homályos hiányérzetem támadt, mint amikor a gyerek kezét elengedik, hogy most már járjon egyedül. A gyerek tudja, hogy innentől egyedül kell, és igazából akarja is, de azért mégiscsak jó lenne az a biztonságos felnőttkéz.
Ez mégiscsak egy másfél éves együttlét vége, mégha el is mehetünk együtt sörözi néhanap. Másfél éve novemberben nem vártam az egésztől semmit, és ehhez képest pedig annyit adott, hogy még igazán nem is tudom felfogni, csak sejtem. Nagyon örülök, hogy belevágtam; de azt hiszem nem is igazából volt más választásom, mint radikálisan más szemszögből közelíteni a dolgaimat.
Nem is tudom, mikor volt az életemben ilyen alapvető változás. Amikor Soma meghalt, úgy éreztem, hogy nagyjából minden összedőlt, előről kell kezdenem mindent. Akkor ez csak kis mértékben történt meg: noha felnőttebb lettem, de az ismerős környezetben való bentmaradás, amely segített a feldolgozásban, egyúttal valamilyen fokon gátolta is azt. Az igazi újrakezdés mostanában volt/zajlik. Jó, ez az ‘igazi’ szó egy kis túlzás; és különben is Jeanne Moreau szerint nincs újrakezdés, csak folytatás.
***
Megint kaptam ajándékba hirdetést. Tejben-vajban. Szenksz.