Megyek Törökbe’; most már biztos. Befizettem az első részletet. Igazából ez a mondat tette fel az i-re a pontot:

“Elsőként a Cavusin fa­lu mel­lett lé­vő le­om­lott szik­la­temp­lo­mot lá­to­gat­juk meg, majd egy he­lyi ke­rá­mia­mű­helyt keresünk fel, ahol ter­mé­sze­te­sen vá­sá­rol­ha­tunk is a kéz­mű­ves ter­mé­kek­ből.”

(Csütörtökön 12 százalékos lejtőn, hegymenetben gyalogoltam felkészülésképp. )

****
Tegnap valaki azt mondta, hogy távolságtartó vagyok, s valamiféle egyedüliséget detektál bennem. Be kellett látnom, hogy more or less igaza van. A társas magányt (eddig) remekül tudtam művelni a távolságtartással, azzal, hogy én nem engedem magam közel máshoz. (Vagyis nagyon-nagyon kevés emberhez.) És most kicsit elveszve érzem magam: nem tudom, hogyan kell csinálni másképp. Elméletben persze vannak ötleteim; elméletben nagyon okos tudok lenni – és legfőképpen mások életével kapcsolatban -, de gyakorlatban minden más, nehezebb. Például tudni tudom, hogy nem kell mindenáron megfelelni, nem baj, ha hülyeséget csinálok, nem baj, ha valami nagyon nem tetszik, nem baj, ha kiderülnek az érzéseim. Csak más ezen gondolkodni a négy fal között, és más a folyamatokban benne lenni, átélni, és azon igyekezni, hogy az elmélet valahogy érzési szintre is leszivárogjon.