Meghatározhatatlan massza a fejemben a rossz kedv. Nem tudom mitől vagyok így lelombozva, de legszívesebben csak begubózva feküdnék az ágyamon, és azt figyelném, hogy hogyan nyom belülről ez a definiálatlan massza. Persze ennek nincs sok értelme, mert csak még rosszabb kedvem lenne – tehát a massza valahogy összefügg az egyedüliséggel. (Annál is inkább, mert menési kényszerem is van, miközben nincs kedvem kimozdulni.) Próbálkoztam az alapvető praktikákkal, úgyismint ruhavásárlás, de egyrészről nem volt megfelelő akció, másrészről azt már kitapasztaltam, hogy ilyenkor veszem a legrémesebb ruhadarabjaimat, amiket egyszer jókedvűen felveszek, és megállapítom, hogy pocsék.

Szóval ruha kilőve. A praktika Nr.2 – édesség-zabálás – is felejtős, mivel figyelnem kell, hogy mennyi cukrot fogyasztok. Ez abban merül ki, hogy a reggeli kávéba még engedélyezem magamnak, aztán a többi a (jaj!) műcukor. (Belegondolni is rossz, hogy mi mindent jelent ez: jóval kevesebb Szamos-féle forró csokit, francia krémest, aszalt mangót, gyümölcsrizst, madártejet, kávés csokit, hogy csak az első két percben eszembe jutó kedvenceket említsem.) Több alapvető praktikát nem ismerek, de azért valamelyest alkalmaztam e kettőt. Megettem egy szelet diétás csokit és vettem magamnak egy új korrektort, eltüntetendő a szájam szegletében már feszülősre beérett pattanást.

Mindkettő csak pillanatnyi enyhülést hozott, most ugyanolyan üresen bámulom a sorakozó betűket a képernyőmön. Persze azért eleget teszek a menési kényszernek és megyek Pszichoszínházba.