Megint rémesen aludtam. Felriadtam arra, hogy valami suhintja a lábam, kinyitottam a szemem a sötétben és egy öklömnyi pók repült a fejem felett lévő polcra, majd megkapaszkodott. Felültem és pár másodpercig bámultam az óriáspókot, és azon gondolkodtam, hogy Magyarországon tényleg vannak-e ekkora – százlábú – pókok, és most én mit csináljak egy ekkora állattal az ágyam felett éjjel háromkor. Ekkor már nagyon meg voltam ijedve és el is kiáltottam magam, hogy “Jézusom!”, majd elrohantam felkapcsolni a villanyt.

Az óráspók eltűnt. Kicsit megnyugodtam, majd rájöttem, hogy akkor ezt az egészet álmodtam; de hogy lehet nyitott szemmel odaálmodni – hallucinálni – egy kurva nagy pókot a polcra?! Olyan valósnak tűnt a sötétben: láttam mozogni, láttam a testét és a sok lábát. És nem ez az első álom-pók: pár hónapja a plafonról ereszkedett az arcom felé egy, de az nem volt ilyen méretes példány. Az is eltűnt, amikor felkapcsoltam a villanyt.

Aztán az is eszembe jutott, hogy kiskoromban mennyire féltem a pókoktól, – és egyéb mászó állatoktól – ezért mindig úgy aludtam, hogy a paplanba bebugyoláltam a lábam, nehogy be tudjanak mászni a pókok a testemhez. És a mai napig így alszom. (Jó, ha nagyon meleg van, akkor kicsit kidugom a lábam, de így viszont nem mindig érzem magam biztonságban.)

De mit keresnek most ezek az óriási álom-pókok a lakásomban? Mi közük mihez?

****
Valaki mesélte nekem, hogy egyszer viszonyba keveredett valakivel. “Tök jó, hogy van, de közben nyitott vagyok másra is – gondoltam akkor magamban. Egy frászt voltam nyitott; másfél évig tartott” emlékezett vissza. Ijesztően ismerős helyzet ez most nekem. Értelem és érzelem két külön úton jár.