Úgy érzem, valamit megint megragadtam a nagy Univerzumból. Ezt kommenteltem, erre:

“nem tudom mi az önzőség, de talán a döntés nélkül “csak szeretni” közelebb áll ehhez, mint a dönteni és szeretni. lehet h nem direkt önző, nem a “magamnak akarok mindent” tipusú önzőség, de a félelemből fakadó – döntéssel együtt valamit elvesztünk (és persze valamit nyerünk is, de nincs kecske és káposzta egyszerre) – döntésnélküliségnek ez a hozománya. most épp ezt gondolom.”

****
És úgy is érzem, hogy hallottam valamit, ami megragadott egy másik kis szeletet a nagy Univerzumból.

Seneca: “(a bölcs)…..mert ő tudja, hogy nem azok szeretnek bennünket, akikkel jót teszünk, hanem mi szeretjük azokat, akikkel jót tettünk, mindig jobban és jobban, a saját áldozatkészségünk tudatát szeretjük bennük, amire visszaemlékezni kellemes, vagy helyesebben a hatalmunk, leereszkedésünk emlékét….Én pedig mindig inkább szeretem, még most is jól esik elgondolni, mit műveltem érte, hogy feledem aljasságát és bámulom tulajdon jóságomat, mely nem halványul el hitványságától.” (Kosztolányi: Néro, a véres költő)

Ehhez kapcsolódott még valami: a Helfer-szindróma, azaz a “segítő tünetcsoport“.

“A segítő szindrómás általában kerüli az egyenrangú kapcsolatokat, sokszor jellemző rá a nárcisztikus kielégülés és a pozitív megerősítés vágya: az, hogy örökösen “tömjénezzék” önfeláldozó magatartása miatt. Tagadja, hogy szüksége lenne bármilyen segítségre; életét áthatja az állandó önkontroll. A segítő szindrómás azért segít másokon, hogy saját valódi érzéseit, szükségleteit ne kelljen észrevennie. Egy belső űrt tölt ki, amely a spontán érzésektől való félelemből származik.”

Ez ugyan főleg a valamilyen segítő szakmában dolgozóknál fordulhat elő, de szerintem enyhébb formában nem ritka “úgy általában” sem, emberekhez való viszonyuláskoban, kapcsolatok kialakulásában. Nem tudom, hogy ez most mennyire jó, vagy mennyire rossz; kezdek azon a véleményen lenni, hogy nincs “normális” ember, csak a nem-normalitásnak vannak fokozatai.

****
Egy hónapos őrlődés után arra jutottam, hogy felesleges – és lehet, hogy hosszú távon káros is – racionalizálni, az agyammal szabályozni az érzéseimet. Azok ugyanis akkor is vannak, ha “okos” akarok lenni, “okosan” akarok viselkedni. És mi az “okos”: az érthető, az ismert és biztos talaj. A bibi csak az, hogy ha már egyszer megszülettek azok az érzések, amikkel kapcsolatban “okosan” kellene vselkedni, és nem belemenni, nem tudomást venni róluk, száműzni őket, azok annál erősebbek lesznek. És végső soron nem lehet úgy leélni egy életet, hogy az ember a sérülés lehetőségét igyekszik állandóan minimalizálni.

Éppen ezért mostanában sokat mondogatom magamnak, hogy “nothing venture, nothing gain”. Néha úgy érzem magam, mint valami afrikai törzsi harcos, aki üvöltéssel küzd a halálfélelme ellen, miközben megy a háborúba meghalni.