Hitetlenkedés fog el még most is, ha belegondolok, hogy én, a városi-bölcsész élőlény felmentem arra a nagyon magas hegyre (2900 magasról indulva egészen 3700 m-ig), úgy, hogy soha-soha nem másztam a Hármashatár-hegynél magasabb hegyet. Fantasztikus érzés. Megváltozik/zott pár olyan fogalom értelme, mint a magas, nehéz, vagy félelem. Most már tudom, hogy tényleg agyban dőlnek el a dolgok, és tényleg sokkal többre vagyok(unk) képes(ek), mint valaha gondolnám(nánk).
Képregény következik.

Útban felfelé nem látszik a csúcs, csak a végeláthatatlan meredek út, morzsalékos, a láb alól kiforduló közet, függőlegesnek tűnő útvonal. 3300-3400 m magasban még csendben tűrtem, később már nem bírtam, és szitkozódtam rendesen, ami csak eszembe jutott, válogatás nélkül.

Túl a kritikus részen. A kép bal alsó sarkában látható ponton, pár száz méterrel korábban fogott el a pánik: nem láttam semmit, csak egy óriási szürke felhőt és a semmibe vezető csíkot. Tíz perc téblábolás után indultam neki tyúklépésben a következő párszáz méternek. (Ezúton is köszönöm az érintetteknek a támogatást!)

Kilátás enyhén jobbra, 3700 magasban; világvége, Mordor, űr, Jupiter – ezek jutottak az eszembe. Borzongósan szép. Ezt követően észrevettem, hogy remegek és megfagyok, majd azon járt az eszem, hogy okés, ezt is kipipálhatjuk, elegem van, menjünk le, csá, soha többet hegyet.

Egy sziklán ülve negyed óra alatt elfogyasztottam a gombakrémes-sajtos szendvicsemet, egy kis csokit, szőlőcukrot és az ajándékba kapott magnézium rágótablettát, majd magam alá pillantottam.

Útban lefelé már élveztem a bárányfelhőket, ahogy árnyékot vetnek (azaz a földről nézve felhős időjárás), és hogy kilátok köztük, a szédítő magasságot. A felhők szemlélése közben pedig arra gondoltam, hogy nem is volt annyira rémes, talán elmegyek a másnapi túrára is.
Másnap pedig azt gondoltam, hogy életem egyik legnagyobb élménye volt ott, a kráter szélén fagyoskodni.

Végezetül pedig egy másik elsőhegyes élmény.